Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Szentmihályi Szabó Péter: Levél Elefantinébe (novella)

hajolva (mely a szabadságot jelenti), újult erővel vállaltuk a munkát. A második hét végén tanítónk ismét kérdésekkel ostromolta a parancsnokot, véleményem szerint a kelleténél türelmetlenebb módon, mire a parancsnok nyájasan elmosolyodott, és megveregette a vállát. Másnap ősz tanítónk nem mutatkozott; a katonák azt állították, tanítónk hajlott korára való tekintettel hazaindult, de arra kér bennünket, mi csak végezzük tovább nemes feladatunkat. Azt azonban furcsának találtam, hogy köntösét otthagyta táborunkban. Lehet, mondottam akkor, hogy mindnyájan új köntöst kapunk ajándékba, munkánk befejeztével. Ezt azután mindenki továbbadta, úgyhogy most magam sem emlékszem rá, én találtam-e ki, vagy valóban ez a hiedelem terjedt el.

Amikor egy hónap múltán egy városba értünk, s a város főterén felsorakoztunk, úgy találtuk, hogy számunk erősen megfogyatkozott. Mi, a kitartók, öntudatos, nem nyámnyila legények és leányok azonban büszkén tekintettünk egymásra, annál is inkább, mert parancsnokunk kitüntetett minket azzal, hogy még egy hónapra elfogadta önként felajánlott munkánkat. Voltak közöttünk, akik kelletlenül verték össze tenyerüket, de pillantásomra úgy tettek, mintha nem vágynának vissza az iskolapadba. En, elmondhatom, nem túlzottan vágyakoztam az iskola unalmas, sárga épületébe, azt tartom, Apánk egyetlen szavában több bölcsesség rejtezik, mint valamennyi telerótt papirusztekercsben összesen. Megbecsültetésem is egyre növekedett, már altáborfelügyelő voltam, és a katonákat te-nek szólíthattam.

A táborban ünnepeltem meg tizennyolcadik születésnapomat, a Rák tizenkettedik napján. Immár nem voltunk ezerötszáznál többen, de mi aztán elmondhattuk, hogy nem félünk megfogni a munka végét. Időközben kifejlesztettem egy emelő- és billentőszerkezetet, amelynek segítségével a kő olyan gyorsan haladt, hogy az útegyengető munkacsoport, ahol a gyengébb testalkatú, de szorgalmas lányok dolgoztak, köztük drága Nebtimmel, alig tudott lépést tartani velünk. Versengés indult a munkacsoportok között, s a parancsnok, be kell vallanom, a verseny eredményének eldöntésében sokszor a lányoknak kedvezett, azt gondolom, Nebti kedvéért, aki iránt szemmel láthatólag atyai vonzalommal viseltetett.

Nebti hamarosan kitüntetésben részesült, s ezentúl egy írnokkal oldalán táborunk gazdasági ügyeit intézte, mert, ezt gondolhatod, kedves apám, nem volt csekélység ezer, érted, ezer embert ellátni élelemmel, időnként saruval, ágyékkötővel, no és szerszámokkal, amelyek állandóan elkoptak, a lelkesítő feliratokról és zászlókról nem is szólva.

Nebtit parancsnokunk lányává fogadta, s most már, mint atya és leánya, megható barátságban és szeretetben éltek egyazon sátor fedele alatt. Ugyanakkor, érdemeim elismeréseként főmunkavezetővé léptetett elő, mely rang kétségtelenné tette, hogy nem szabad eltűrnöm a katonák bizalmaskodását. Ha elhaladtam mellettük, a katonák kötelesek voltak kardjukkal pajzsukra sújtani, mely egyben tiszteletadás, de figyelmeztetés is volt a munkacsoportok számára, ahol bizony elkelt a buzdítás, hiszen egyre többen ültek vagy feküdtek le az útszélre, hogy bevárják a szekereket, amelyeket a parancsnok majd hátra irányít. En magam ilyen szekereket nem láttam, de kétségtelenül voltak ilyen szekerek, mert Nebti papirusztekercsein fel voltak tüntetve. Munkánk ugyan igen nehéz volt, egyre jobban kellett vigyázni, ritka sorainkat ne méte- lyezze meg a henyeség, mely holmi gyengélkedés, betegség örve alatt igyekezett megbontani egységünket. De erősített az a tudat, hogy íme, itt vagyok én, huszonegy éves ifjú, az élet máris milyen diadallal szolgált nekem. S a katonáknak lépteimre felpufogó nehéz pajzsai hatalmamra és felelősségemre emlékeztettek.

Parancsnokunk és katonái ideiglenesen előrementek, hogy megtudakolják, messze van-e még célpontunk, a gyönyörű, fehéroszlopos, isteni Szaisz, Alsó-Egyiptom éke.

11