Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Szentmihályi Szabó Péter: Levél Elefantinébe (novella)
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Levél Elefnntincbc „Némi képzetet nyerhetünk e csaknem hihetetlen pazarlásról, ha halljuk, miszerint 2000 embert három évig foglalkoztatott egy kőnek elszállítása Elefanti- néből Szaiszba, hogy a Veres tengerhez vezető csatorna magában 12 000 egyiptomi életébe került, s egy gúla építése 360 000 munkást 20 évig vett igénybe.” THOMAS BUCKLE Kedves Szülőatyám! Remélem, élsz még, sem éhen nem haltál, sem a kor nem tört meg, sem a távollétem miatti bánat. Remélem, a gátak nem szakadtak át, s a vízemelők továbbra is szorgosan fordulnak, egyik a másik után ... Az írnok úr most felemeli fejét, némiképp türelmetlenül, dehát oly jólesik lassú és értelmes szavakat kimondani, a gyors, pattogó vezényszavak s az engedelmesség fullasztó szavai után. Bizonyára előtted van még a nap, amikor megjelentek Apánk, mindnyájunk bölcs atyjának derék katonái, nyakukban a szent ureuszkígyó kék jelvényével. Mi fiatalok is kitódultunk az iskolából, és egy katona félrevonta iskolánk ősz vezetőjét, és mondott neki valamit. Akkor az felhágott a sebtében felállított emelvényre, melyen feliratot helyeztek el mindnyájunk Atyjának mosolygó képével. Lelkesítő beszédet tartott, melyben kihirdette, hogy mindannyian kötelesek vagyunk önként résztvenni abban a nagy országépítő munkában, amely Apánk bölcs irányítása alatt indult meg. Hozzunk tehát egy hétre való élelmet, szóljunk szüléinknek, s jelenjünk meg, mire a vízióra golyója újra kipördül. Ifjak és leányok vegyesen Elefantine főterén, Neith istenasszony temploma előtt sorakoztunk, azok alatt a buzdító feliratokat tartalmazó táblák alatt, amelyeket Apánk harcosai nyomtak még fehér, munkától nem tört kezünkbe. Egyre többen és többen tértünk vissza, élelemmel és ruhákkal megrakodva. Te bottal sántikálva siettél utánam, hiába könyörögtem, ne szégyeníts meg barátaim előtt. Ma így állsz emlékezetemben, kétségbeesett, de bizakodást mutató arccal, félresodródva, majd már csak botoddal integetve, hiszen már háromezren is összegyűltünk, sorokba, oszlopokba rendeződtünk, és ősz tanítónk ösztönzésére rázendítettünk erős és boldog hazánkat dicsérő dalokra. A várost vidám hangulatban hagytuk el, néha-néha valaki hátrafordult, látszik-e még Neith templomának tornya, de senki sem gondolhatta komolyan, hogy talán^utol- jára láthatja kecses oszlopait. Én azonban nem tekingettem hátra, hanem szemeimmel Nebtit kutattam, gyönyörű, fekete haját, kerek, mindig mosolygós arcát. Bizonyára tudtad, hogy vonzódom Neb- tihez, bár sohasem beszéltünk erről. Nos, szerelmem haja és gyengéd farocskája ott ringott az első táblák alatt, szélesen lengetve hazánk lobogóját, ebből megértettem, jókedvű és gondtalan, tehát én is az voltam. Be kell vallanom, voltak más hangok is a menetben, lesunyt fejek alól, tenyérrel elfedett szájakból törtek elő, így mellettem a göndör hajú, szőrös mellű Zer morgott egyre hangosabban, hogy mit keresünk mi ezen az ember nem járta, sziklás vidéken, és — szavait idézem — miért hajtanak ki bennünket az iskola agyonkaristolt, mégis oly nyájas padjaiból. Én magam először csak megintettem helytelen szavaiért, majd, amikor sértő szavakkal illetett, előrefutottam, s iskolánk ősz vezetőjének tettem panaszt Zer ellen. Tanítónk borúsan meredt rám, hümmögött valamit, majd elfordult. Kezei üresek voltak— a buzdító beszédek 9
