Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Kovács György: Döglött gránát

korábbi, elhamarkodott megjegyzésével, aki egy kötet bevezetőjében úgy jellemzi Kosztolányi e korszakát, hogy ez „kamaszos és erőlcetett, talán szándékosan felnagyított szerelem". Cáfolat: ez a Dér Zoltán által összeállított dokumentum- gyűjtemény. Kétségtelen, hogy itt-ott a szegény kisgyerek játékos pózában tetszeleg maga előtt is Kosztolányi. Magyarázat: a „négy fal közül” újabb falak közé, egy szerelem „börtönébe” jut, hát megjátszott kétségbeeséssel, látványos önsajnálkozással, naív érzelmességgel írja „panaszait”. Levelezésük „poste restante”, titokban folyik, „Este”, „Öröm", „Fecske” jeligével érkeznek a levelek a Fecskelánynak. Kisdiákok verselgetnek hozzá, de neki egy „igazi költő küld verseket”.

Véletlen ugyan, de említésre méltó, hogy szinte egyidőben 1908—14 között a szomszédos Bánságban egy másik író is immár ötven hétévesen találkozik „végzetével”, Temesváron Weisz Annának írja „tudatos” levélregényét Gozsdu Elek. (A közelmúltban került elő és jelent meg ez is!)

Kosztolányiéknak fiatalon adatott meg a „találkozás”, talán korán is. Kosztolányi nem az episztolaírók öntudatával írja a maga „leveleskönyvét”, nem is Gozsdu emlékműállító tudatával. Mintha tiltakozna is az utókor kíváncsisága ellen; „Nem akarom, hogy bárki is belenézzen ezekbe a sorokba, ahol két élet, a tiéd s az enyém intéződik el szerelmesen egymásba boruló betűcsomókban.”

Egy fájdalmas szerelem regénye e könyv. Van abban is valami sorsszerű jelkép, ahogy egy valóságos hangverseny (melyről Lányi FI. tudósít) és a fiktív, már a fájdalomban művé nemesedett

koncert (Őszi koncert, 1912-ben megjelent Kosztolányi kötet) között felhangzik, elhal ennek a szerelemnek zenéje is. A harmonikus összecsendü- lésektől, crescendókon át, az érzések dodekafó- niájáig ível, hogy disszonanciában, végül csöndben haljon meg.

1913-ban már egy Milkó Izidornak címzett levélben a következőkre bukkanhatunk: „karácsonytájt lemegyek — feleségestől — másodma- gammal tisztelemet teszem.” A feleség: nem Lányi Hedvig. A szabadkai kislány emléke kísért ugyan, de már csak távoli „ködleány”-ként. A költő verseiben kamaszosan fogadkozik, hogy „ki megbántott, azon még bosszút állok”, de a hála már a „jó és drága-drága” feleségnek, Harmos Ilonának diktálja a verseket. Az Őszi koncert párját tervezi, mely „tavaszi, vagy nyári koncert lesz", diadalmas, fájdalmakat elsöprő. Felkeresi még 1911-ben levélben, majd személyesen is a Fecskelányt, de mindketten érzik, ez az ősz már nem az övék, most „poros és szürke ... az alkony”.

És ez a Fecskelány, akiről Kosztolányi azt mondja: „lány, ki én vagyok”? Édes-szép, nyaranként lobogó, hűséges-hűtlen, átcikázik a költő életén akár a fecske. Mindketten pedig olyanok: mint a bódult madarak, szárnyalnak a szerelem mérföldkövein túl, az „odi et amo” ómegája-alfája között, szárnyhegyükkel egymást simogatva-föl- sebezve, s visszazuhannak a végtelenség partjairól.

Olvasás közben mi is velük röpülhetünk, s a belül rejtett stigmák fölfakadnak, mintama bizonyos Kosztolányi-énekelte: „mély kutak”.

KELÉNYI ISTVÁN

Kovács (fyönqy: döglött gránát

A jeles romániai magyar író új regényének cselekménye a jelenben és az ötvenes években játszódik egy vegyes lakosságú romániai faluban. Hősnője, egy fiatal tanítónő, Törzsök Julika azért kérte magát ide, hogy felderítse apja halálának körülményeit, aki a kollektivizálás időszakában a helyi néptanács elnöke volt s itt is halt meg : belefulladt a háziasszonya udvarán levő kútba. Bár a rendőrség véletlen balesetként zárta le az ügyet, az emberek még sokáig suttogtak a rejtélyes halálesetről. Julika a véletlen folytán éppen apja gyilkosánál, Nádasi Jánosnál kap szobát. Házigazdája akkor kezd nyugtalankodni, amikor friss virágokat fedez fel az egykori tanácselnök, Szo- tyori Pál sírján. Ő is nyomozni kezd: elolvassa a lány leveleit, átkutatja a holmiját, s végül rábukkan egy fényképre, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Julika valóban Szotyori lánya, csakhogy most már örökbefogadói nevét viseli. Ám amíg mindezt kideríti, idegei teljesen felmondják a szolgálatot s már-már arra készül, hogy a lányt is elteszi láb alól. Erre azonban mégsem kerül sor, mivel

Julika a tanév befejeztével hazautazik nevelőszüleihez.

A középponti cselekménynek ebből a nyers vázából is kitűnik, hogy kettős történettel van dolgunk: Julika és Nádasi nyomozásának s az utóbbi lelkiismeretfurdalásának történetével. De a szembenálló felek a lassan hömpölygő és számtalan fontos, a társadalmi hátteret megvilágító epizóddal tarkított cselekmény során még egy szópárbaj erejéig sem ütköznek meg egymással. A címet is megmagyarázó záró epizód adja a mű vitatható tanulságát: a felrobbanó „döglött gránát” gyermektragédiát okoz. Vagyis: „Sohasem lehet tudni, mi lapul alattomosan az egykori csatatéren”. Az óvatosság valóban nem árt, de a kutyából nem lesz szalonna elv általános érvényű igazságként mégis elfogadhatatlan. A regény Nádasija képtelen a változásra. Példás munkája a szövetkezetben csak képmutatás, hiszen minden pillanatban kész újabb aljasságok elkövetésére. A jelenlegi tanácselnök kertelés nélkül ki is mondja, hogy bár a harcok régen elültek, „Ná95