Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Antun Soljan: A kődobáló (vers)
ANTUN SOLJAN A KŐDOBÁLÓ I. Mezítláb szaladok le a partra, a folyópartra, hol ezernyi kócsag áll, letrappolok és fölpipiskedem, a part hosszán jobbra-balra kémlelek, noha már százszor azelőtt is, noha már százszor leskődtem így, noha itt mi sem változott, mióta tojásdad kavicsot hajigálok ügyesre edzett, megnyúlt mozdulattal, hogy megöljem a kócsagokat ezen a sima és fekete kaviccsal teli parton. A felhőkből ítélve, már itt az ősz. így aztán az örök-egy reggelekben, az örök-egy parti kavicsok fölött, noha talpraesett vagyok s jól dobok, noha már százszor azelőtt is, noha százszor lendült már a karom, csak állok, habozva, állok, nem dobok, noha ősz van s elmennek a kócsagok, csak állok, nem dobok, mert célba kell találni, nem dobok, mert jóllehet nem találom el azt a biztosan gyilkoló, egyetlen követ e sok fekete, egyforma kő közül, nem dobok, mert jóllehet nem találom el ezt, s a kócsagot sem, melyet el kéne találnom, az egyetlen kócsagot, amely nekem jutott, bár százszor esküvel fogadtam, hogy egyáltalán nem tisztelek eztán holmi merőben kiagyalt törvényeket. S így aztán én, az összesnél jobb dobó, ügyesek legügyesebbje és feladattudó, aki hegyet tudnék összerakni halott és ázott, karcsú kócsagokból, s hordani kócsagtóll-kabátot, s hosszú kócsagszárnyat szögezni ajtóm fölött a deszkafalra,
