Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Kőhegyi Mihály: Móra Ferenc levelei Zempléni Árpádhoz
a barátságot a szegedi közönség és a főváros íróvilága közt s nagyon boldog volnék, ha Zempléni Árpádot idelent, köztünk, egész közelrül szerethetnénk. Útiköltségre, mire szerény megtérítésül 100 koronát ajánlanánk föl *, a többit szeretetünkkel pótolnánk. Őszinte becsüléssel, hűséges szeretettel: Móra Ferenc 'Többre azért nem futja, mert 40—50 000 koronányi vagyonkánk kamatain kívül más bevételünk nincs, a közönségtől soha semmi címen díjat nem szedünk. Zempléni igen gyorsan válaszolhatott, mert Móra levele már június 7-én indult Budapestre: Kedves Bátyám, mára próbáltam igazgató-tanácsi ülésre összehozni a Dugonicsokat, de nyolc emberből egyen jelentek meg s mikor azzal elajánlkozóban voltunk egymástól, akkor jött még egy úr. Derék nyár van már és a mi városunk beledermedt a nyári álomba, mint a pampákon a tatú. A két úrnak az volt a véleménye, hogy nyáron itt komoly irodalomra nincs publikum s az én tapasztalatom is ez. Esti kabarézás kell szabadban és szellős nyári mozi, fülledt közgyűlési termünkbe lehetetlen becsalogatni az embereket. Ebben az egyben már nagy város vagyunk, isten bocsássa meg. S így a tervet el kell tenni jobb időkre, mert én csak nem mondok le arról, hogy Zempléni Árpádot le ne csaljam ebbe a furcsa fél-turánba. Talán őszre mégis csak sikerül ez nekem. A mi szegény Tömörkény lápi történetét illeti (egyébként az nem volt az ő igazi zsánere, mondtam is neki, a mikor kéziratban olvastam) az az Egyszerű emberek című kötetében jelent meg, a mit tán három éve adott ki az „Élet” s most Révaiék mint új könyvet hoztak forgalomba. A címe valami ilyes: Mezei dolgok régi emberekről. A boszorkánypöröket a mi illeti, azokról az Akadémia adott ki egy nagyszerű okmánytárt, körülbelül hat-hét éve. A címe, ha így kívülről jól emlékszem: Oklevéltár a magyar boszorkányperekhez, szerzője Komáromy Andor. A könyvet az Akadémia adta ki. Mély tisztelettel és szívbéli ragaszkodással: Szeged, 1917. jún. 7. Móra Ferenc A levelezés itt majd másfél esztendőre megszakadt. A Zempléni-előadás nyilván elmaradt. A háború ekkor már fokozódó erővel tombolt. Szolgálatába kényszerítettek mindent és mindenkit. A messzi frontokon bőséges áradással folyt az embervér, a veszteséglisták alig-alig fértek már el a korlátozott terjedelmű újságokban, melyekben mindig győztünk s napról napra halálos csapásokat mértünk az ellenségre. Ebben a mérhetetlen összeroppanásban kelt a,.Városi Múzeum, Szeged” képével az utolsó levelezőlap: Kedves Mesterem, végtelen hálával köszönöm ezt az arca-lelke-tetszetős ősregét, nagyon jólesett elandalodni rajta nekem szegény gályarabnak, a kit sokféle robotom lassanként elszaggat a poézis minden fajtájától. Annyira teleszívtam magam belőle hangulattal, hogy szinte magam is szeretném elővenni a daruhárfát és megpengetni Zempléni-manierban. De ehol hajnalt harangoz és vezércikket kell írnom Wilson jegyzékéről. Numi-Tárem áldja meg kedves figyelméért, — mélységes tisztelettel: Szeged, 1918. X. 16. Móra Ferenc Ezt a levelezőlapot Zempléni már nem olvashatta: október 13-án meghalt. Az arca-lelke-tetszetős ősrege a Vasfő és íme kötet volt. Ám ki volt Zempléni Árpád? Neve legtöbbünknek semmit sem jelent, nem is hallottunk felőle. Pedig a korabeliek ismerték, és számon tartották furcsa „őskölteményeit”. A rokon népek költészete s ezzel együtt a magyar ősköltészet iránti fogékonysága néhány kérészéletű elbeszélő költeményt eredményezett. Szándékát azonban — tiltakozását az egyre erőteljesebb osztrák elnyomás ellen — legjobbjaink megértették és értékelték. A levelezőlapon szereplő Vasfő és íme kötetet ismertetve Tóth Árpád ezeket írja: „Igen érdekes, hogy Zempléni írói egyénisége azóta körvonalazható tisztábban, mióta különös vogul témáival bíbelődik. Régebbi »túrán«-kodásai meglehetősen színtelenek voltak, naív sovinizmus, száraz régészkedés, pepecselő terjengősség unalmasította el őket. Vogul mondákból készült újabb elbeszélő versei ellenben rendkívül frissek, erőteljesek és plasztikusak” (Nyugat, 1919. 504.). Zemplénit halálakor irodalmi folyóirataink legnagyobbikában, a Nyugatban így búcsúztatja Móricz Zsigmondi „Zempléni Árpádnak minden emléke, minden szívdobbanása az otthoni, falusi parasztélet, paraszti párosság, kovácsműhelyek és szövőszékek valóságával van tele. Az iskolát, az uralkodó osztály iskoláit csak úgy, valahogy végezte el. »Nagyon szegények vagyunk mi, fiam« s szerencséjére nem is sikerült soha tökéletesen beletanulnia, ebbe a népi eredetiséget lecsiszoló közkultúrába” (Nyugat, 1919. 991—998.). Alighanem ez a messziről-jöttség, a nép jövőjéért felelősséget érző s annak hangot adó m gatartás hozta közel a majd másfél évtizeddel idősebb Zempléni Árpádot az „átkos pacifistádnak bélyegzett Móra Ferenchez. Hiszen a Szegedi Napló az egész magyar polgári sajtóban talán az egyetlen komolyabb újság volt, amely a háborús cenzúra lehetőségei mellett sohasem szédült bele a háború mámorába. Nem uszított, nem lelkesített, nem hozsannázó«, hanem a népek békevágyának adott következetesen hangot. KŐHEGYI MIHÁLY 79
