Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Sütő József: Kun nyomoka Kiskunságban
Ennek a kun és magyar azonosságnak vagy testvériségnek megfelelő kunmagyar fajta valami frisebb, keletibb törzsökű voltának a hite költőinknél tovább is végigkísérhető szinte József Attiláig. Katona József a Bánk bán ajánlásában a Kecskemét környéki népről azt mondja: „Hol keverve nincs be még a | Szentkori | Pásztori | Ku n magyar szív ...” Petőfi is mint a Kiskunság szülötte, a kiskunsági magyar fajta rajongója („hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét”) bizonyára kunmagyarnak vallotta magát. Sőt a „Hepehupás, vén Szilágyban” született Ady is anyja révén így énekelt magáról: „Kunfajta, nagyszemű legény volt . . .” Még József Attila is úgy vallja, bár ő már minden büszkeség nélkül: „anyám kun volt...” Az is érdekes és jellemző, a kunmagyarság népszerűségére, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben két katolikus papköltő is a pogány Kuthen álnéven ír (a halasi születésű Barina Vendel és a bajai származású Szülik József). A kun miatyánk hitelességének, a néphagyomány igazának az elismerése ennek az igen kedvelt ábrándvilágnak a szertefoszlását is jelentette volna. Ezért hiába harcol Kuun Géza a kunok különnyelvű- sége mellett, hiába adja ki bizonyságul a Codex Cumanicust (1880—83), Gyárfás István, a kunok legtekintélyesebb történetírója külön értekezésekben igyekszik vele és Hunfalvy Pállal szemben bizonyítani, hogy a kunok magyarul beszéltek (1882—1825). Álláspontja régebbi nézeteket is képvisel: Horváth Péter (1801, 1825), Jerney János (1825, 1852). Érdekes, hogy Gyárfás, aki százszámra olvasta és adta ki igen gondos másolatban a kunkori okleveleket (máig is nélkülözhetetlen forrás kiadványa), nem vette észre, hogy azok tele vannak kun nyelvű személynevekkel (llonchuk, Althaberz, Karla, Boklow, Gyolcsa, Gyanda, jangortha, lumulo, Jardar, Jurguche stb.). Ezek az ő fülében persze a Vörös- martynál található Csongor, Orod.lgar és társai ősmagyar visszhangjaként csengtek. A magyar közvélemény a vitában inkább hitt Gyárfásnak, mint Kuun Géza érveinek. A XX. században azonban döntő fontosságúak e kérdésben Németh Gyula vizsgálódásai, melyek a kérdést a néphagyomány igazának javára döntötték el. 1921-ben (Török jövevényszavaink középső rétege. MNy. XVII.) kimutatja, hogy török jövevényszavaink egy része kun-besenyő eredetű. 1931-ben pedig (Árpádházi törökjeink.N.és Ny. III.) kétségtelenül bebizonyítja a Gyárfás által kiadott kun kori oklevelekben található kun nevek hangtani sajátságai alapján, hogy a kun miatyánk — szövege minden romlottsága ellenére is — a magyarországi kunok nyelvének hiteles emléke. Bizonyos tekintetben azonban nem teljesen azonos a Codex Cumanicus nyelvjárásával. Tehát a kunok nem magyar nyelvűsége, a kun miatyánk hitelessége bizonyított tény lett. Mindennek már negyven éve, mégis a közhiedelemben mindmáig találkozhatunk a kun miatyánk valódi kun mivoltát, a néphagyomány igazát kétségbevonó megállapításokkal, amellett, hogy a kunok török nyelvűségében már nem igen kételkedik senki. (Pl. „Nyelvükre vonatkozólag nem sokat tudunk. Állítólagos kun nyelvemlékek kerültek elő, de ezek kun volta máig is vitatott.“ Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia. 1965, 37.) Segítségre jött azonban ebben a kérdésben egy rendkívül érdekes véletlen is, amely igen alkalmas arra, hogy azokat is szinte kézzel foghatólag meggyőzze a kun miatyánk hitelessége felől, akik nyelvészetileg nem merülhetnek el a kérdés vizsgálatában. 1962-ben Kispista István rádióriporter Szappanos Lukács 80-on felüli „kunmagyarral” mikrofonba mondatta a Kunszentmiklóson még ismert kun miatyánkot, mint néprajzi érdekességet. Ezt 1962. augusztus 12-én a Falusi Életképek című rovatban sugározta a Magyar Rádió a Kossuth adón. Jó néhány nappal a közvetítés után levél érkezett Magyarországra Barkarova Fauszától, a Kabardin Áutonom Sz. Sz. Köztársaságban (Észak-Kaukázus) Nalcsik városában élő írónőtől, aki azt kérdezte, „miképen került a magyar rádió műsorába az ő anyanyelvükhöz nagyon-nagyon hasonló ima”. Ez a nyelv, az ő anyanyelve a kumik nyelv. Azóta megküldte a rádiónak hangszalagon is, ahogyan a miatyánkot ma mondják az Elburusz hegy aljában. Minderről Kispista István is beszámolt a Rádióújság Vili. évf. 3. számában (1963). Ehhez már csak a Nagy Szovjet Enciklopédia megfelelő köteteit kell elővenni, s megtudhatjuk: „A kumik nyelv a Dagesztán Aut. Sz. Sz. Köztársaságban élő kumikok nyelve. A török nyelvek kipcsak-kun alcsoportjához tartozik. Beszélői száma kb. 135 ezer (1959). A mongolok Európába jövetele előtt keletkezett a kipcsak és oguz törzsek összeolvadásából. Alakulására azonban a szomszéd kaukázusi nyelvek is hatottak. A kumik nyelv közelsége a kipcsak-kun nyelvhez azzal magyarázható, hogy a kumikok ősei a kipcsak-kunoknak azt a csoportját alkották, amely a tatárjáráskor elszakadt alaptömegétől és elszigetelődött. Három nyelvjárása van.” Vagyis más szóval a mai kumikok nyelvének az alapját a kipcsak-kunoknak az a töredéke adta — a szovjet tudomány tanúsága szerint —, amely a tatárjáráskor szakadt ki a Moldva környékére és Magyarországra vándorolt kunok tömegéből, s került mai lakhelyére. Ezért értette meg Barkarova FauszaSzappanos Lukács bátyánk kunszentmiklósi miatyánkját. Nalcsik városa ugyan nem Dagesztánban van, de közvetlen szomszédságában. Itt is élnek kumikok. Mindezek tudatában nagyon nehéz lenne kételkednünk a kun miatyánk hitelességében, a kiskunsági néphagyomány hűségében és Németh professzor érveinek igazában. Kun nyomokat kell látnunk Németh Gyula által kunoknak megállapított vagy nagy valószínűséggel kunoknak tartott jövevényszavainkban is. Igaz, hogy legtöbbjük az egész magyarság szókészletébe tartozik, de a Kiskunságra vetítve őket annak valóságos „couleur locale”-ját adják: árkány, balta, besenyő, bicsak, boza, buzogány, csákány, csanak, csiger, csődör, csők, csökönyös, 74
