Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Benedek Péter: Vallomás az életemről

Amikor rájöttem, hogy természetből, meg gondolatból is jól tudok rajzolni, akkor kezdtem unni a másolást.

Árvízi jelenetet festettem: bölcső, halott úszik a vízen, kakas, tyúk a kosárban, a csendőrök meg csáklyával húzzák le az embereket a házak tetejéről. Az újságban olvastam erről, oszt megfestettem. Egy kis miniatúrában festettem meg, akkorák voltak rajta a csendőrök, mint egy szemétdarab.

Mikor kimaradtam az iskolából, anyámmal elmentünk kapálni; neki segítettem. Apám szigorú volt hozzánk. Az egyik bátyám palavesszőt lopott az iskolában egy másik gyerektől, úgy elverte, hogy élete végéig megemlegeti. Szigorúan voltunk nevelve: káromkodni, lopni, hazudni tilos volt. Az öregeket tisztelni kellett.

Hol meg az apám mellett dolgozgattam, mint napszámos: maltert kevertem, téglát hordtam, vályogot hordoztam. Mikor nem kellett dolgozni, mindjárt rajzolni kezdtem.

Szégyenlős voltam, ha a lányokkal találkoztam. Lesütöttem a fejemet, hogy ne kelljen rájuk nézni.

Apámban megvolt az, hogy tölgyfaleveleket rajzolt. Előszedtem a fiókból a noteszét, és abba próbálgattam rajzolni a lovakat, teheneket, emberfejeket. Bátyám, az Imre is szerette a lovakat rajzolni, de csak hátulról, mikor potyogtattak. Nem barátkoztam én senkivel, csak a rajzolás volt a szórakozásom. Emiatt el is voltam szokva a társaságtúl, meg a nép közti élettől. Nagyon szigorúan voltunk tartva. Nem engedtek csavarogni. A két ablak közt volt egy kanapépad, az volt az én helyem, ott raj- zolgattam. Volt egy ismerősünk, olyan idős volt mint anyám, az azt mondta, ha rajzolni látott: „No Pétör, már megint képet birbicölsz?” Sokan kérdezték, lesz-e értelme, hogy ennyit rajzolok, megfize- tik-e ezt. De nem törődtem vele, mit mondanak, az ösztön hajtott, a művészeti kórság. A tanító az iskolában az úrgyerekek szekerét tolta, minket nem szeretett, szegény gyerekeket.

Volt egy pár pajtásom a szomszédban. Ezekkel játszottam néha. Ha kezembe került egy kalendárium, és megláttam Petőfit, Rákóczit, mindjárt szerettem volna lerajzolni, mert imádtam Petőfit, még ma is le tudnám festeni őket, Kossuthot meg Jókait. Annyira szerettem őket. Móricz Zsigmond, Veres Péter, Szabó Pál, Tersánszky Józsi Jenő munkáit szeretem még. A piacon meg a vásárban vettem a könyveket az árusoktól. Ha köszöntésért adtak pénzt, könyvet, meg papírt vettem rajta.

Hát például a Friss Újságban volt egy kép: a „Vérengző huszár”, ezt próbáltam megrajzolni. Apám azt mondta: „Azt hiszed, ez fényképezve van?. Ez csak rajz.” Akkor aztán megpróbáltam elképzelés után rajzolni. Első ilyen képeim a „Kocsmai mulatság” és „Hagymát ültetnek falun” volt. Voltam három sorozáson, de nem lettem katona. Tovább festegettem. Akácfatüskével a ház végire a grádics alá tűztem ki őket, ha volt már egy pár. Rendeztem magamnak kiállítást.

A bátyám meg az öcsém szerette elvinni a szomszédba a képeimet. Ott csodálkoztak rajta, hogy tud ilyeneket rajzolni az a Pétör, mikor sehova se jár. A fényképész átjött hozzánk, mert hallotta, hogy rajzolok. Megnézte egyik képem, és azt mondta: „Magára nagy jövő vár”.

Telt-múlt az idő, harmados kukoricát vetettünk az öcsémmel. Egyszer kapálunk, és belevágtam a kapát egy vaddarászfészekbe, a vadméhek először az öcsémre, aztán meg rám szálltak. Úgy teleengedték a fejem fullánkkal, hogy csupa fehér lett a hajam. El is ájultam. Egy uszódi paraszt vitt haza a kocsiján. Mondta is a keresztapám: „No Pétör, nem fáj többet a fejed, majd meglásd”. Nem is fáj a fejem, akárhogy megfázok. Pedig kis híja, hogy bele nem haltam.

Apám egyszer a szolgabírónak elvitte megmutatni a Ferenc Jóska-képemet. 17—18 éves lehettem ekkor. Az urak mindjárt megismerték, hogy kicsoda. Megkérdezték, hogy milyen vallásé vagyok. Mikor mondta, hogy református, azt mondták, hogy ez baj, mert ha katolikus volnék, akkor az érsek úr mindjárt pártfogásába vett volna. Apám nagyon szerette volna, ha festőiskolába járok. Ezután a szolgabírótól hazajött, és íratott egy kérvényt a főjegyzővel, és a képeimmel együtt fölküldték a kul- tuszminiszterhöz. Visszajött azzal, hogy már korát múlta, szóval késő van. Pedig ha akarták volna, nem lett volna késő. Úgy csináltak régebben az urak, hogy attól féltek, hogy ha valaki többet tanul, a tetejükbe ül. Akkor még az én koromban egész más volt. Nagyon el voltam keseredve. Legalább a rajziskolába bejutottam volna. Azért festettem, rajzoltam tovább, hajtott a vérem, a véremben volt. Nem tudtam, miből áll a képzőművészet, mert akkor nem mertem volna csinálni.

Egyszer kapálgattunk a földön, és kijött a Kiss József, hogy menjek rögtön haza, mert estére Pestre kell menni hadimunkára. Nem is tudtam, mi az a hadimunka. Elmentem haza, anyám akkorra elkészítette a kosztot, és többen mentünk föl Pestre hajóval. Anyám bánatos volt,apám izgatott. Kiszálltunk a hajóbúi, és mentünk a bizottság elé. Ottan a főorvos megvizsgált bennünket egészségileg, csak egyet küldtek vissza, a Barsi Sándort, mert viszeres volt a lába. Otthon azért mindenfélit dolgozott vele, de az orvosnak beadta az ultit, hogy nem bír dolgozni, pedig olyat mint én, háromat földhöz vágott volna.

Onnan vittek bennünket egy helyre, ahol egy piroszsinóros honvédbaka állt őrt. Később egy épület udvarán két sorba állítottak bennünket. Kérdezték, mennyit akarunk napszámot, 4 forintot ígértek naponta. Szóval ez Pesten volt a Kőbányai úton. Mások most az utcák nevei, de akkor úgy volt. El lettünk szortírozva, széjjel. Másnap munkába álltunk. Én a Ganz—Danubius gyárba kerültem. Eleinte a vas fölhasogatta a kezemet, nem tudtunk a vasakkal bánni. A vagonból kellett a vasat kiszedni paj- szerokkal. Ez így ment 4—5 napig. Utána elhelyeztek onnan. Kerékvédőket, csapágyakat raktam. Már

56