Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - Rákosy Gergely: Próba (elbeszélés)

s ahol ez a Betty, mint az árnyék, egyetlen vakkantás nélkül hozza lábhoz a lepuffant fácánkakast, melyet fenn a lombtalan fákon az égre kirajzolódó árnyképe után Dani nagyon is jól megtud különböztetni a tyúkoktól. Egy világ, melyből ő ki van rekesztve, úgy is lehetne mondani, magamagát rekesztette ki belőle, de visszavonhatatlanul. Mert mehetett volna, Dani hányszor hívta, de a rókavárok feletti kuporgásokhoz, izzadságot csorgató félnapos ásásokhoz kedve nem volt, az orvfácánozáshoz meg mersze. Jól el tudta képzelni, mily mély a sötétség ott lenn a berekben, s mily félelmesen villognak fenn a dombon a kastély ablakai. Utálta Bettyt. Tudta, elismerte, hogy messze környék legjobb kutyája, s így már-már szinte gyűlölte. Ő is szerezhetett volna kutyát, akárhányat, de nem szerzett, nem kellett neki. Már maga a gondolat is, hogy az ő kutyája kevésbé jó kutya lenne! Nem kellett neki kutya. Gyűlölte Daninak ezt a — úgy érezte — közéjük ékelődő külön világát, s mégcsak nem is beszélhetett róla, mert tudta, ez a világ Daninak nagyon fontos. Nagyon szerette Danit, nem tudta elképzelni, hogy valaha még egy ilyen barátja akadjon, s néha, mikor nagy szavakat mondtak egymásnak, hogy barátságukért odaadnák fél karjukat meg ilyesmi, ő nem is érezte egyáltalán nagy szavaknak a nagy szavakat, bármire képes lett volna érte. S a legkülönösebb, néha-néha homályosan beleérzett, tán nem is ragaszkodott volna ennyire Danihoz és barátságukhoz, ha annak nincs ez a külön világa, a gyűlölt világ, mely e nélkül a dög nélkül minden bizonnyal létre sem jöhetett volna. Minden értelmet és logikát felbillentő gondolati felvillanások voltak ezek, s csak még mélyebb, dühítő sötétség maradt utánuk.

— Azt mondtam — mondta Dani —, hogy a varrat itt a jobb füle alatt még mindig érezhető.

Valami ilyesmit akart mondani Tibor: „Jól van.” „Áhá.” Vagy: „Szegény!” De mégis ezt mondta: — És akkor mi van?

Dani felkönyökölt, Tibor felé fordult. — Mi bajod? — kérdezte.

— Semmi. De a világon nemcsak berek van, rókalyuk, csatorna és rühes patkányok.

— Nem — mondta Dani. — Még sok más minden is van. Tudom. Például irigység.

Tibor felugrott. — Tévedsz — mondta —, nem vagyok irigy. Egyszerűen csak féltelek, hogy be fogsz dilizni ezzel a kutyával. — Fel-alá kezdett mászkálni, hosszú kezével sebesen, izgatottan gesztikulált. — Az egész gondolatvilágodat más se tölti be. Gyerekes vagy, végtelenül gyerekes. Ez a dög a vesszőparipád. Én pedig már unom. Érted? Torkig vagyok vele!

— Értem — mondta zavarodottan Dani. Nem tudta, miért, de valamiféle bűntudatot érzett Tiborral szemben. — De mért dög? Bántott téged valaha?

Tibor látszólag oda se figyelt, kiabálva folytatta: — Es nem vagyok irigy. Ha az lennék, már régen lehetne kutyám. Ha akarnám, tíz kutyám is lehetne. Farkaskutyám is lehetne! Te is kínáltad kétszer is ennek a kölykeit. Nem kínáltad?

Dani hallgatott, tényleg kínálta a kölyköket Tibornak, szabadon választhatott volna belőlük, egyiknek a hátán éppen két olyan folt volt, mint Bettyn.

— Dögnek pedig azért dög, mert te hőssé magasztosítod, szinte gondolkodó lénnyé teszed meg .. . holott egy az ösztöne által irányított vérszomjas kis dög, aki, ha úgy fordulna, kéjjel harapná át akár a te torkodat is. íf

— Hülye — mondta Dani.—Te hülye! Ha saját kezemmel verném agyon, akkor se bántana.

Tibor hirtelen megállt, lehajolt Danihoz. — Honnan tudod? — kérdezte. Az arca, a szeme egészen merev volt. — Mi?! Honnan tudod? Hisz eddig egyebet se tettél, mint a seggit nyaltad, bolháztad, cirógattad, etetted? Te magad mondtad, hogy soha nem ütötted meg. Egy vérszopó hárpia is a kezedet nyalná, ha naponta háromszor cuclisüvegben adod neki a vért. Nagy vicc!

2*

19