Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - Bata Imre: Szabó Pál (1893-1970)

is. De Ugra Szabó Pálnak: Anteusnak a föld. Egészségével nyugalma, nyugalmával alkotókedve is visszatért.

Egyidőben Írja a Harangoznakot és a Lakodalmat. Aztán hamar egymás után a Keresztelőt meg a Bölcsőt. Ezzel ismét a csúcsra ér, magasabbra, mint előbb, s az elismerés is nagyobb, mint addig valaha is volt. Most már maga is végképp megnyugodhatik: Életművét teljességében kibontakozni érezheti.

A Harangoznak térbeli forma, a falukép teljessége. Csak látszat, hogy két ágrólszakadt gyermek életére fűződik a regény eseménysora. Az idő fogalmából kell kiindulnia annak, aki e faluregény térszerkezetét akarja fölmutatni. S csak az ismerheti föl a Harangoznak nagy, belső rendjét, aki arra figyel, ami az idővel kapcsolatos meditáció ebben a regényben.

Mi az idő? „Egyébként is az idő egyetlen nagy végtelen folyó. Egysíkú. Csakhogy ez a sík hol evvel, hol amavval a fodrával fordul. Az emberek próbálgatják szigorú keretbe elhatárolni, de bajos dolog ez. Mert sokszor hiába mondják, hogy nyár van, vagy tél van, mert egyik belemosódik a másikba. Ezért olyan az idő, hogy: körülbelül.” Másik helyen meg ilyet olvashatni a regényben: „Lehet, hogy az órák is megálltak ezen a vasárnapon, mindezt ma már nehéz volna hirtelen bebizonyítani. Mert hiszen tudvalevő, hogy az órák úgy járnak faluhelyen, ahogy enni kapnak. De olyan házak is vannak, ahol a tavaszban lejárt órát nem húzzák fel többet őszig, hogy ne kopjon. Minek járna egész nyáron, potyára? Kinek kell az? Feljött a nap, lement a nap, s közben reggel, délben, este úgyis harangoznak. Mindezeken túl pedig elég a falusi óráktól, hogy mutassanak reggeli kettőkor öt órát, vagy megfordítva. Három-négy órahosszat ide vagy oda, nem számít.”

Semmiképpen nem az órával mért idő tagolja hát itt az életet. Fontosabb, hogy mi történik ugyanabban az időpontban. Az egyszerre történt események! Olyik kiemelkedik, a többin eluralkodik.

Meghal Bondár, a bíró. Páva Dani magánál tartja Istenes Juliskát, majd feleségül is veszi. A Matyi bika beléesett a kútba. Szilva Zsuzsikát viszont veri az ura megint. Peregnek, zajlanak a mindig egyidejű események. De fölszökkennek a legendák, míg az élet megyen tovább ugyanazon keretek közt. A természet rendjében, napok egymásutánjában. De csak a napok egymásutánjában történik a fontos is. Észrevétlen épül föl a ház, növekszik sihederré a gyerek, öregszik meg az ember. Azt is alig lehet észrevenni, hogy Dadai, a koldus, nem jár többé a falu utcáin. Pedig mig itt járt, mi mindent kavart föl bolyongása! — Neki hozta Istenes Juliskát a lelencből Páva Dani; Juliska utáni bolyongásában zuhant a fa Gyenge Györgyre; Így özvegyült el Szilva Zsuzsika, lett a Serbalog felesége; Juliska meg a vénülő Páváé. Míg ennyi minden történik a mozdulatlan időben, egyre föltűnőbb lesz a tér: a falu élete, ezernyi eseménye, történése, s e közegben az emberek: Tárnok László, az új bíró, Páva Dani, az örök ellenkedő és maga erejéből gazdagult, meg Serbalog és Orbán Elek, Szilva Zsuzsika, Tárnok Teresa, Kocsis Marika, Gyenge Gyurka, a sakterék és három lányuk, Sima Pista és a gazdasági gyakornok, Szapora Bálint, s mennyi jónevű ember. Olyik épp csak áttűnőben, de mindig jellemző helyzetben, ki-ki funkcióban. Mert valami mindig történik. Az egyik ember azért tűnik föl, hogy kellő időben meg is haljon, a másik, hogy ne haljon meg, holott halálra szántnak látszik. Nem igen lehetne megszámlálni az épp hogy bimbózó történeteket, a regény rengeteg epizódját. De egyetlen mozzanat sincs, aminek szüksége ne bizonyosodnék meg. Semmi nem felesleges, mert a faluban mindennek helye van, a faluban valamiképp mindenki otthon van. Minden esemény és minden ember. De még az állatok is. Ha a puli előtűnik, valaminek történni kell, s részes benne a kicsi állat. A bika se fölösleges az istállóban, Páva Dani se véletlen robog végig a főutcán négyes fogatával. S mind e közben nem is vesszük észre, nyár van-e, ösz-e, vagy éppen a tél vált tavaszra, hogy esztendők peregtek el immár. A falu eleven életére figyelünk. Nyüzsgések nappalainak és nyugodt-mély alvások éjszakáinak rendje váltja egymást; minduntalan hallani a harangszót. Emberi tragédiák zajlanak; temetőbe kísérik a halottat; templomba viszik a megszületett kisdedeket; pereg a levél a fáról; hull a hó a magasságból; ver a napfény forró nyáron, míg hars kacagás zendül át a tájon; kutyaugatás veri föl a csendes éjszakát; trágyaszag és szénaillat rogyásig, szakadásig; nótaszó a kocsmában, énekszó a templomban; derűre ború, asszonyra, férfira sors, mert minden a helyén van. Mert ez itt a hatalmas emberi létezés, végtelenségbe tágult kicsi faluvilág, általzúg rajta a hatalmas szél.

Szavakból épült világ: valódibb a valóságosnál.

S ha majd végképp eltűnik a Harangoznak faluja a történelmi időből, s aki a falut megírta, az is csöndesen pihen az ugrai temetőben, de majd azok is porlanak már, akik még tanúsithatnák, volt ilyen, ez volt a falu hajdan, s még a skanzen is elporlik, a távoli utód ekkor is fölütheti a Harangoznak kötéstábláját, megmerülközhetik a tűnt időben. Finom idegrendszerét ősemlékek borzolják majd ama kései olvasónak, mert mintha maga is részese lett volna. Volt itt egy egész világ, éltek benne emberek, boldog-boldogtalanok, s mintha magunk is.

így teszen a remekmű csodája.

Mert remekmű a Harangoznak, a régi paraszti életforma emlékezete. Páratlan alak, esztétikus forma. A regény különös, elismételhetetlen minősége egy lírai hajlandóságú epikus világteremtő erejéből örök életre költve.

Remekmű a Lakodalom, keresztelő, bölcső is. Vagy később nyert cimével jegyezve, mint a továbbiakban is, a Talpalatnyi föld.

Túlságosan hasonlítottak Szabó Pálra az önéletrajzi fogantatású regények hősei. Emelkedésük ezért

7