Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - Bata Imre: Szabó Pál (1893-1970)

BATA IMRE

Szabó Pál

(1893—1970)

1.

Szerda volt, hogy a Béla király úton jártomban, ahonnan nincs messze a Diana utcai ház, Szabó Pál szabadsághegyi otthona, elmémbe villant, meglátogathatnám. Déltájt volt ugyan már, de Pali bácsit látni soha sincsen alkalmatlan idő. Voltam nála néhányszor, boldogan élveztem a ház vendégszeretetét. Az Etus néniét, Erzsi lányuk meg a férje, Pali fiuk és családja kedves szívességét. Mert nagy család él fönn a hegyen, híjával immár, aki ennek a nagy családnak feje,fője, légkörteremtője volt. Ama szerdai nap delén láttam utoljára a mindnyájunknak oly drága embert. Szabó Pált, irodalmunk egyik legnagyobb epikusát, a régi parasztság végtelen emlékezetét viselő írót.

Magamfajtának a nagy család: gyerekkori emlék és utolsó szívdobbanásig kitartó vágyakozás. Eszméletem alján ebben a nagy családban fonódik össze kezdet és vég. Milyen jó volt hetedmagunkkal, s azt sóvárgom, hogy koporsómat számos unoka, számosabb dédunoka állaná majd körül. Emlékek és talán elérhetetlen álom közt,a kis család köréből érkezve,Szabó Páléknál éreztem a nagy család biztonságát, ahol otthon lehettem.

De ama szerdai délidőn a búcsúzkodás szomorúsága töltötte színültig a lelkem. Pali bácsi a szokott fotelben ült. Leroskadva, félkábulatban. Útban immár a végtelenségbe, ahová tartozni mindig is tudhatta magát. Mert ez a végtelenség által-általzúgott életén, meg-megzengette szótengerét. Már nem zúgott a végtelenség: állapot kezdett lenni.

Nem szóltunk erről az állapotról, ahogy a rövid látogatás során nem is igen beszéltünk. Ő már csak suttogni tudott, nekem meg nem hagyott szót a némító fájdalom. A kezét fogtam, csak kezemet simogatta. S mikor búcsúzni álltam, ő is fölkelni készült. Nyugtattuk volna Etus nénivel, maradjon, üljön, de ő a maga erejéből emelkedett föl, hogy elköszönjön a távozótól. Mert a távozótól fönnállva köszönünk el. Kapuig kísérjük. Kísérni már nem tudott, de helyette megölelt. Tudtam, éreztem a sze- retetét mindig. A szemérem és a tisztelet mégis visszatartott, ha nagy időre köszöntünk is el egymástól, hogy megöleljem. Ő se igen szerette a túlzó érzéskifejezést, a túlcsapó mozdulatot. Hogy most megölelt, értettem a gesztust. így adta tudtomra, elkészülőben van, hogy hamarosan a végtelen térségeket gázolja majd.

Ezután még kétszer találkoztunk. A Kerepesi temető ravatalozójában és az ugrai református templom pulpitusán. Ez utóbbi volt a legfájdalmasabb. Itt igazi közegében fogadott és utoljára.

Jött az egész falu, a környék. Mentünk a templomba. S ő ott várt a templomi bejáró előterében, a baloldalon ravatalra tett koporsóban, arcát üvegen át még mutatni engedve. Megnéztem utoljára, hogy míg élek, lássam. Látom is azóta, élesen és tisztán; ott köszöntünk el végleg, s úgy marad emlékezetemben, ahogy a halál végső alakot adott drága arcának. Kemény és biztos volt az arca, de nyugság és megadás feje tartásában, ahogy kicsit oldalra csúszott e fő a vánkoson. így fogadta végtisztességtévő rengeteg népét, asszonyt, embert, lányt, legényt és gyermeket. Megvárta, míg időztünk a puritán falak közt. Várt magányosan. A falu régi rendje adott formát az utolsó együttlétnek, s a forma nem bizonyult ez egyszer kiszikkadtnak. A dugiglakott templom falait betöltötte a zsoltár, s eget tudott kérni. Az igéből is eleven hang szólt ki. Az övé. Végrendelkező levelét fölolvasta Oláh Béla, a szertartást végző pásztor, a megholtnak évtizedekig hűséges barátja, jóembere.

3