Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Sánta Ferenc: Isten a szekéren
SÁNTA FERENC: Isten a szekéren Az ötvenes évek elején novellistaként indult Sánta Ferencről, mint novellaíróról, az utóbbi években alig hallottunk. Üstökösszerű indulását (Téli virágzás és Farkasok a küszöbön c. novelláskötetek) nagy vihart kavaró, igen jelentős regények követték. A legnagyobb vitát kiváltó prózai műve, az Ötödik pecsét, a kíméletlen sors ütközőjén fennmaradt kisemberek humánumát, a hatalommal szembeszegezett tiszta gondolat lehetséges erejét kutatja; s a szociografikus elemeket is magábaoldó — valójában mesteri módon megélt-megszerkesztett — kisregény, a Húsz óra, pedig, az 56-os eseményeket véve fókuszába, jelen és múlt megidézésével egy kis embercsoport életében tallózva keres az általánosra is érvényes feleletet. A történelmi keretbe bújtatott kisregényt, Az árulót — melyből dráma is készült — ideszámítva, azonnal kitetszik e művek erővonala, amelyet a művészi látás kristálytiszta logikája csak még jobban erősít. Felmutathatja-e az élet kegyetlenségeivel dacoló kisember egyetlen kincsét, a tisztaságot, megálljt parancsolóan a rohanó mindeneknek, vagy brutális erőszak, közöny és fanatizmus kalodájában vergődve nincs mit tennie? Humánuma — egyetlen védőfegyvere — elégséges-e arra, hogy megvédje magát, s ne vesszen el egy embertelen korszak emberség ellen folytatott irtóhadjáratában? Sánta novellisztikája is e köré a csomópont köré épül, írásai önmagukat is faggató, látomásos erejű kitárulkozások. Kitárulkozások abban az értelemben, hogy a személyes — önmaga kútjaiba szálló — könyörtelen megismerés vívódva-kérdezőn csak az izzásig hevült test —- vegyétek és egyétek, ez az én vérem! — gondolatait-meglátásait mutatja, ugyanakkor a személyes példán túl közvetít valami láto- másost. Látomásost, de a művészi tükrözés erejével tudatunkig hatolót. Hogy bennünk érlelődjék jelképrendszere, ha vitázva-feleselve is vele, értelemserkentőn gazdagodjunk általa. Kevés novellista ír ilyen keserűen-felemelőn. Fájnak a szó, valódi érteimében, ezek az írások, mégis örömmel vesszük a bennük rejtett mondandó tisztítótüzét. Egy hallatlan igazságkereső szándék süt ki belőlük, ez az, amely olyan fokra hevíti őket, hogy megdolgoztatnak szívet, agyat, képzeletet. Már az indulásnál, a legendás hírű — Móricz Zsigmond Hét krajcárára emlékeztető — Sokan voltunknál, többen felkapták a fejüket. Az ötvenes évek elején lassacskán elszürkülő magyar prózába új, elemi erővel tört be ez a népballadák keserűségét magával hozó tiszta hang, a szakértők Sántában látták a zenekar egyik akarva-akaratlan eltömődött sípjának a megszólaltatóját. Az első novelláskönyv, a Téli virágzás (1956), valóban adott olyan írásokat, amelyeket a magyar novellisztikának érdemes számontartani, azonban legfőképpen az egész — az öntörvényűségében szilárd prózavilág — lekerekítettsége-bezártsága volt szembetűnő. Úgy szakadtak ki az íróból ezek a nemegyszer lírai műként is olvasható — az induláskor kihallható Móricz Zsigmond-i és Tömörkény István-i hang mellett nemhiába emlegetik a fiatal Tamási Áron gazdag érzelmi töltésű versnovelláit — elbeszélések, hogy parttalan áradásuk majdnem elsodorta az írót is. „Az eruptív közlési vágy első írásaimban szinte teljesen nélkülözte a tudatosság szigorú és célratörő kontrollját, nagy fájdalmak és a nyomukban kavargó és feszítő indulatok alkották őket, az érzelem nem fért az emberben, napvilágra kívánkozott valami értelemtől elszakadó felfokozottságbana ahol a szavak önmagukat szülték, a képek és hasonlatok gáttalan bőséggel szakadtak papirosra a pillanat forróságának parancsa alatt.” A mesterség gondjairól. (Kiemelés Sz- L. Kortárs, 1963.) Meglepően jól érzékeli Sánta — visszagondolva tíz év előtti önmagára — a pályakezdő tehetség buktatóit, önkritikus szigorával nem mindig értünk egyet. Mi úgy véljük, hogy a népköltészeti tündérvilágba transzponált írások művészi ereje valójában „gyöngeségünkben” rejlik. Ez a megfoghatatlanságában is jelenlevő, hallatlan intenzitású atmoszféra lebegteti ezeket a novellákat, a tudatosan használt népköltészeti eszközök és formaelemek egyenesen kötelezővé teszik az egyszer lefojtottan keserű, másszor önfeledt derűt fakasztó hangot. Forróságukat nemcsak a személyesen átélt élmény minden elmondani akaró áradása adja, de a szavakból megálmodott világ teremtő hevülete. Aligha tévedünk, ha minden egyes írásban ars poetika-szerű vallomásokat fedezünk fel, s ezek közül talán az egyik legszebb, éppen a Téli virágzás c. novella dermesztő hidegét feloldani látszó két sor: „Halálból életet, némaságból hangot, mozdulatlan testből csapkodó szárnyakat, azt kell teremteni.” A népmesék közelében, a székely népballadák belülről történő sírását sokszor a tündérvilág idilli- kumához igazítva, lakik ez a világ. Nyelvében megőrzi a mesemondás alig keresett, inkább önmagábó föltörő naiv báját, rácsodálkozása földiekre-égiekre szinte természetes. Ilyen szuggesztív erejű, megkapóan szép és gondolatgazdag mű az Emberavatás, amely — nemcsak a szójáték kedvéért! — egyben íróavatást is jelent. Egy induló prózaíró nemzedék tűzte Sánta novellájának címét zászlajára, s együttes fellépésükben csakugyan volt valamiféle határozott biztonság: emberré akarták magukat avatni, hogy írókká válhassanak. 85
