Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - JEGYZETEK - Fodor András: Bartókról - két versem ürügyén
Bartókról-“két versem ürügyén 1948-ban írt Bartók versem nem különleges alkalomra, nem is évfordulóra készült. Akkoriban még költők közt sem volt szokásos követendő példa versbe szólítani a nemrég elhúnyt zeneszerzőt. Egyedül csak a belső kényszer ösztönzött, hogy nemzedékem nevében mielőbb hitvallást tegyek Bartókról. Személyes emléket nem őrizhettem róla, hiszen csak gyerekkorom első évtizedét tölthettem vele egy hazában. Később, a háborúból ocsúdó vidéki város utcáján már megállított, hozzám szólt a vastag betűs újságcím: „Haza akarok menni, de végleg”. Aztán már csak a kérlelhetetlenül szemembe ütődő hír rögződött belém: „Bartók Béla meghalt”. Érettségiző koromig mindössze két kis művét hallottam: a C-dúr rondót és egyik Ady-dalát. Amikor 1947-ben, addigi mulasztásaim sietős pótlásának reményével Budapestre kerültem, meglepett, hogy az oly sok tekintetben kiváló Eötvös Kollégium zenekedvelői nem Bartókra kíváncsiak, hogy némi csodabogárnak járó feszengéssel nézik még a közéjük került angol fiatalembert, Colin Masont is, kiről úgy hírlett, Bartók kedvéért tanulja nyelvünket, miatta kért ösztöndíjat Magyarországra. Különös helyzetbe kerültem. Fölesküdtem egy névre, melyről még nem tudhattam, mit jelent, elköteleztem magam valami iránt, amelyről csak föltevéseim lehettek. Szorongva vártam az igazoló élményt. A méltó alkalom végre megérkezett. Kaposvárról jött osztálytársammal, egyetlen társsal a szenvedélyes készülődésben — ott voltam az 1948-as Bartók Fesztivál valamennyi hangversenyén. Hallhattam a kortársak és utódok közt megszólaló zeneszerző legfontosabb műveit. Az elképzelt, ismeretlen ígéret izgalma talán csak a holtig tartó szerelem fölismerésében nyílhat, teljesülhet ki úgy, ahogy félénk odaadásunk dicsőült meg ezeken az estéken. Eladdig képzetlen, járatlan voltam a muzsikában, s egyszerre úgy éreztem: Bartók nyomán minden úton elindulhatok. Erőfeszítéseiben ott van a művészet megigazult értelme; ő a kor legnagyobb, legtisztább alakja, szenvedéseiben megrendítő, meztelenül őszinte, győzelmeiben a kín fagyát is megolvasztó. Amit akkor, alig húsz évesen Bartók művében megtaláltam, tudtam, nemcsak az én ügyem. Vallanom kell róla, előtanulóként tovább kell adnom a fölismerést: van valaki, aki sorsunkról, lehetőségeinkről a legtöbbet mondta el, aki a legsötétebb kétségbeesésben is támaszunk, eligazító példánk lehet. Mindehhez azon melegében kellett megidéznem a fokozódó érzelmi elragadtatást, kifejeznem a szóval alig foghatót, verset írnom magáról a bartóki zenéről. Mekkora lehetett a feszítő elszánás, ha egyáltalán vállalkozni mertem rá! A vers a Válasz egyik utolsó számában jelent meg. A beléje foglaltak meggyőző érvényét nemcsak környezetem visszhangjából, a fölfigyelő idősebb nemzedék: Fülep Lajos, Németh László, Weöres Sándor jóváhagyásából is lemérhettem. Pár hónap után azonban egy kollégiumi irodalmi esten már mellemnek szegeződött a vád: „Mi köze van az alkotó nagyságnak a félelemhez? Egyébként is, miért kell Magyarországon 1949 tavaszán félni?” S megfogalmazódott a gyanú, melyben már benne érződött a bartóki életmű revíziójának későbbi, rövidlátó türelmetlensége, miszerint olyasmit eszményítek, ami problematikus, irracionális, ami az új világ új normáihoz nem méltó. Bartók csak úgy fogadható el, ha kitagadjuk belőle mindazt, ami démonikus, árnyékszerűen bizonytalan, szorongató. Mai húszévesek képzelhetik-e, mennyit kellett érvelni, küzdeni, makacs némasággal is demonstrálni, hányszor kellett leforgatni egyetlen kapható vonósnégyese, a Vl-ik lemezeit, hogy Bartók teljességéhez való jogunkat fönntartsuk, hogy művének 77
