Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lázár István: Jegyzetek a mai filiszterségről
Már nemcsak a hivatalnok, a kisvállalkozó, az iparos, a zsírosparaszt vagy a „munkásarisztokrata” előtt nyílik meg ez a perspektíva, hanem szinte mindenki előtt, akiben nem lakoznak züllesztő lumpen-hajlamok. S hogy erre a szintre egy ország kapitalista vagy szocialista úton jut-e el, szempontunkból elsősorban annyiban számít, hogy a szocialista állam maximálja a nyárspolgár anyagi gyarapodását; legalábbis nem engedi, hogy az a kizsákmányolóvá emelkedés lépcsőfokául szolgáljon. A kommunisták kezdettől jólétet, anyagi bőséget ígértek. S az 1950-es években éppen azért támadtak a gazdaságra is visszaható súlyos társadalmi konfliktusok, mert voluntarista döntések nyomán ennek az ígéretnek a teljesítése a bizonytalan távolba látszott tolódni. Amióta viszont, ha nem is egyenletes, de állandó életnívónk emelkedése, voltaképpen csak az eredeti program valósul meg, némi késessel . . . Hogy is van ez? Eléggé általános, hogy a nyárspolgáriság problémakörét az anyagiasság felől közelítjük meg, és a további jellegzetességeket: az egoizmust vagy családcentrikus önzést, a falmelléki óvatosságot, a gondolkodás beszűkülését, a szervilizmust, a kulturális igénytelenséget stb. mind csak mint a jólét, az aranyborjú oltárán hozott áldozatot tekintjük. Holott a filiszterség olyan teljes életprogram, melyben a tényezők sorrendje, az ok és okozati összefüggések változatosak is, és változhatnak-cserélődhetnek is. Tény, hogy az 1960-as évek, párhuzamosan azzal, ahogyan a jólét növekedett, az állampolgári és az egzisztenciális biztonság szilárdult, meglepően kedveztek a nyárspolgáriság új térhódításának. De engem eközben nem az aggasztott a legjobban, hogy elérvén az adott, a „kritikus” életszintre, sokan megrekedtek a gyarapodás és a társadalmi biztonság langyos-lassú sodrásában. Hanem az, hogy sokan, akik előbb már mást is mutattak vagy többet ígértek, jobb híján — például értékesebb ambícióik letörtével — fajultak filiszterekké. A szocializmust, emlegetjük sokszor, azok kezdik építeni, akik még ismerték, élték a régi rendet, s annak sokféle örökségét magukkal hurcolják, hetediziglen örökítik. Bár a nevelés, az agitáció, a tudatformáló, a morális harc jobbít az arányokon, az emberek bizonyos százaléka még sokáig lumpen marad; mások nem jutnak, nem is vágynak magasabbra a nyárspolgári létnél; s csak a további hányadra számíthatunk, amikor számíthatunk, hogy nem magánérdekük, hanem közösségi célok jegyében gondolkodnak és cselekszenek. (Voltaképpen, ha ezt a szót nem tartjuk fenn csak az illegalitás és a barrikádharcok idejére, ezek a forradalmárok.) Pozitív anyagiasság? A felismerés, hogy a termelés a szocializmushoz közelítve sem vasárnapi iskolai feladat, ahol prédikációkkal és jópontgyűjtési mozgalommal boldogulhatnánk, kétségkívül olyan mechanizmus felé terel, amelyben a pénz szerepe megnövekszik. S az a politikai jelszó, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, a gazdaságban azt jelenti, hogy aki csak a béréhez mérten feszíti meg erejét, az is szövetséges, és nem ellenség. A vágy, hogy jólétben és biztonságban éljünk, természetes, mondtuk. Aki ennél tovább nem is néz, nem ideálunk, nem a szocialista ember prototípusa. De tartósan együtt kell élnünk, dolgoznunk vele. S okosabban, mint eddig: nem mondva le formálásáról, mégis toleránsabban. Mint termelő, és ezért megfizetett, szorgalmas és megbízható, ezért megbecsült munkaerő, alighanem többet használ társadalmunknak, a szocializmus előrehaladásának, mint amennyit netán azzal árthat, hogy munkáján — és annak bérén — kívül érdeklődése alig terjed túl a meccsen és a krimin. Kétségtelen, hogy morálisan nem a legideálisabb a magatartása annak, aki csak a pénzt nézi: „Mit fizetnek ezért?” De a tetőzött baj az, ha nem a társadalmilag leghelyesebb célokat tűzzük ki. S különösen, ha olyasmivel lehet pénzt, esetleg nem is keveset keresni, aminek közösségi értéke kétes vagy csökkent (selejtes vagy raktáron maradó áruval, rosszul tervezett épülettel stb.); ha a jó és fontos célok elveszvén, az energia és az ambíció eltékozlódik csak egyéni érdekű, társadalmilag közömbös vagy éppen káros dolgokra. A pénzzel tehát nem lehet az a legfőbb gondunk, hogy oda kell adnunk az embereknek, mint munkára serkentőt, s ők azt jaj, mire is fogják fordítani. Hanem az, hogy amit adunk, azt a feladat, a munka társadalmi fontossága, haszna szerint adjuk. így ami a pénz szerepének növekedését illeti, ennek fontosabb az az oldala, hogy a termelési eredményeknek a piacon kell realizálódniok, nem a tervstatisztikusok rubrikáiban, mint az, hogy az eddig is — még az emlékezetes „sztálini műszakok” idején is! — alkalmazott anyagi ösztönzést most fejlesztjük, s ez változtat a jövedelmi struktúrán. £ Forrós 49
