Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Dénes Zsófia: Találkozásom József Attilával
DÉNES ZSÓFIA Találkozásom József Attilával Éppen csak felelek azokra a kérdésekre, amelyek már nemegyszer záporoztak rám. Ismerted? Igen, ismertem. Pontosabban: megismerkedtünk, és néhányszor láttuk egymást. Hol találkoztunk? Nem baráti társaságban és nem is azon a biztos helyen, ahol a leggyakrabban lehetett őt megtalálni: a Japán kávéházban. Én ritkán jártam kávéházba. De ő eljött oda, ahol a harmincas évek derekán engem biztosan megtalálhatott. Az Ünnep hetilap szerkesztőségében, az O utcában, ahol a laptulajdonosnak, a Dante könyvkiadónak nyomdája is volt. Oda néhányszor eljött, gondolom 1935-ben és 36-ban. Verset hozott. Én egyik olvasószerkesztő voltam, és ő, ha belépett a szobába, ahol hárman ültünk, engem keresett meg szemével. Lehet, azért engem, mert feltételezem, ő tudta, hogy én 19-es emigráns voltam. Az egyetlen baloldali a szerkesztőségben. Ő akkor már túl volt az elkobzott Döntsd a tőkét kötetén és a kommunizmus vádjával a Töreky-tanács előtt lefolyt pőrén. Zenitverseinek egyikét-másikát nekünk hozta: érett korának, vagyis utolsó éveinek valamelyik nagy egyszerűségű szólamát. Két versére, melyeket az Ünnep szerkesztőségében nekem adott át, tisztán emlékszem. Az egyik az Emberek, amely utóbb a Nagyon fáj gyűjteményébe került. „De énekelünk mind teli torokkal, ] ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.” Ez a „fájó” szonettje 1936. február 28-án jelent meg lapunkban. Másik verse, emlékszem, fett betűvel adtam le, néhány héttel későbben, egyik áprilisi számunkban látott napvilágot: Nyári délután; a Medvetánc pótkötetében olvasható. „S hallgatjuk, amint elmegy egy vén tehervonat.” Már akkor azt hallgatta. De nem a verseiről akarok itt szólani, azokat mindenki elolvashatja. De róla magáról beszélnék, arról a József Attiláról, akit élő valójában már oly régen senki sem ismerhet meg. Őt keresték-kutatták —’fiatalok — az én emlékeimben. Tehát: Amikor belépett szerkesztőségi szobámba, és felém jött, én fölkeltem, elébe mentem, kezet fogtunk. A kézfogása szorítás volt, nemcsak visszakozó érintés. Közben pedig néhány sietős szót váltottunk. Átvettem a kéziratát, elolvastam, majd sürgönystílusban megírtam jelentésemet a főilletékésnék és a többinek, kérést csatoltam hozzá, úgy küldtem az igazgató irodájába. Ugyanis Attila azok közé tartozott, akik — ha lehet — ott helyben és minél gyorsabban végleges elintézést vártak. A kivételest: a rögtöni honoráriumot. Attila látta készségemet, ezengem megnyugtatott, ő pedig leült a fal melletti székre. Cigarettával kínáltam, én is rágyújtottam, és fújtam magam elé a füstöt, mert az a felhő ürügy volt, hogy őt nézzem. Tudtam róla, hogy nagyon szegény, de ez nem látszott meg rajta. Olyan rendes, rendbe tett külseje volt, mint akinek alaptermészete, hogy tiszta és gyűretlen legyen. Kassák is mindig rendbe tett volt, de Kasi mégis egyéni bohém külsőt teremtett magának. Az valamennyire stilizált volt, munkásra, forradalmárra, de művészre is utalt. Márcsak ha az örök, önszerkesztette Kassák-kalapot vesz- szük. De Attilában ebből semmi sem mutatkozott. Ő egyszerű, szerény és mindennapi ruhában járt, mégis egyéni bájjal hatott rajta. Emlékszem, utoljára fehér lenruhában láttam, pedig a tavasz erre még túl korai volt. Akkor eszembe jutott: beszélik, azért ül néhanapján órákon át a Japánban egy csésze fekete mellett, mert otthona fű- tetlen, és az a kávé az ebédje. Nos, egészen biztosan azért jár máris vászonban, mert a szövetöltönye zaciban van. 28
