Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - JEGYZETEK - Németh László: Néhány szó - Dénes Zsófia: Névtelen vers
NÉMETH LÁSZLÓ NÉHÁNY SZÓ Nem a kecskeméti Katona József Társaság tüntetett először ki engem. De a régibb kitüntetéseim nem szerencsések. 1931-ben kaptam meg a Baumgarten-díjat. Még egészen fiatal író voltam, bár tanulmányom volt egy halomnyi, könyvem még nem jelent meg. Az irigység talált is rajtam kigúnyolni, leszólni valót. Ez a gúnyzápor annyira felizgatott, hogy a díjat néhány hónap után visszaadtam. Nem sokkal sikerült jobban, majd huszonöt év múlva, a Kossuth-díj sem. 1957-ben kaptam meg, (kortársaim egyrésze a börtön kapujában állt): nehéz volt eldönteni, hogy a díjat a munkáimért vagy a jóviseletemért ítélték oda: ismerőseim szánalmukkal annyira fölidegesítettek, hogy a díj átvételére nem tudtam elmenni, a feleségem vette át: én ezalatt otthon az ágyban egy keserves rohamon estem át. Sokkal megnyugtatóbb volt, most néhány éve a veszprémiek Batsányi-díja. Az év nagy részében a megyéjükben laktam, négy-öt darabom mutatták be elég nagy sikerrel; a kitüntetés az odatartozás s a közös munka elismerése volt, amit kaptam, megszolgáltam. Az, hogy a kecskeméti Katona József Társaság most tiszteletbeli tagjává választott, talán a legjobban esik mind közül. Arra, hogy új művekkel szolgálom meg a kitüntetést, nem lehet számítani. Akik megválasztottak, tudják, hogy pályám befejeződött, nem írok, nem írhatok többet. Azt, hogy ott akarnak látni társaságuk megkülönböztetett tagjai közt, inkább irodalomtörténeti megemlékezés, mint jóra biztatás. Bizonyára visszagondolnak indulásomra, mely ehhez a városhoz, a kecskeméti nyomdához kötődik, ások régi fegyvertényre, melyet Tóth Lászlóval együtt vívtunk meg, újabb munkáimra, amelyekről Orosz László írta (a Széchenyiről, Eklézsia megkövetésről, az Égető Eszterről) a legjobb kritikát. Most, hogy elfáradt, letette a tollat, mi mutassuk meg, gondolták az egyesület tagjai, hogy szívünkben őrizzük ezeket az emlékeket, azt akarjuk, úgy gondoljon ránk, mint akik ebben az országban közel állnak hozzá. Ez olyan szeretetnyilvánítás, amelyet el lehet fogadni, s amelyre, amíg vissza tudok gondolni, hálával gondolok vissza. Ebben a tudatban köszönöm meg a társaság megemlékezését. NÉVTELEN VERS Nagy postám érkezik, mert sokan vannak az Ady-szerelmesek. Képtelen vagyok, hogy valamennyi levélre válaszoljak, mert akkor a magam munkáját nem végezhetném. Pedig most is írtam — cikkeimen kívül — hosszú elbeszélést. Igaz, olyanról, akit Ady minden más költőnél jobban szeretett: Csokonairól. Neki Vitéz Mihály örök útitársa volt, bárhová utazott. Verseskönyvét kézitáskájában mindenüvé magával vitte, nem nélkülözhette. De nem erről akartam szólani. Hanem arról, hogy a mai napon nem is levelet kaptam ismeretlen olvasóim egyikétől, hanem verset. A vers Ady-ról szól, valaki később élő (vagy túlélő?) szólama, szép és erőteljes vers, forró a lehellete — jól tette az ismeretlen, hogy elküldte nekem, írója leány vagy asszony — de az is kísért bennem, hogy ő költő, férfi, aki asszony vallomását szólaltatja meg. És ez a líra — bárki írta is —, semmiképp nem vall dilettánsra. Az ő asszonya „titkos vágyából” hatalmas szerelem szól. Az a bizonyos küszöbön túli szerelem, amely éppen manapság oly ritka. Éppen manapság, mondom, és sok minden jut az eszembe, amitől legszívesebben elfordulok. De erre a versre válaszolnom kellett. Minthogy írója nem toldotta meg egyetlen szóval sem, nem árulta el se nevét, se címét, válasznak vegye, hogy versét átadom a nyilvánosságnak. (Jegyzetmappából kitépett, vonalazott papíron kézírás. Az írás tiszta, világos, határozott. Olyan írás, amilyen egy becsületes arc.) DÉNES ZSÓFIA TITKOS VÁGY ADY ENDRÉHEZ Ki lehettél, hogy uralkodtál Természet, ember és vágy felett? Ki lehettél, kit leheletvékony, Kozmoszi erős pajzs fedett? Ki lehettél, hogy szerelmeimből Visszaöleltél magadhoz? Ki lehettél, hogy tűzágyak helyett Sírodba vágyom, halotthoz? Ki lehettél, hogy holtan is csak élsz, Az utcán várom, hogy találkozzunk, S az éjszakák kietlen falain hallom, Hogy lehetne közös mámorunk. Én a szívedbe akarok bejutni, A közepén leülni vacogva, A sugaraidban elégni s veled Zuhanni, mindegy, hova. 82
