Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Két költő
Két költő Szegényes proletárlíra Nehezemre esik csatlakozni a kritikusok karához, de csak valamiféle hamis becsületesség késztethetne arra, hogy kiálljak P. Horváth László: A márciusi hold, valamint Csala Károly: Vers boldognak boldogtalannak című kötete mellett. A megjelent értékelések fenntartásokkal fogadják .illetve egyértelműen elutasítják a két első könyves poéta próbálkozását. P. Horváth László olyan költői alkatra hasonlít, aki elsajátítva a megtanulhatót nagy igyekezettel akarna valamit — ám legtöbbször mégsem sikerül néki. Még a bölcsészkarra is jelentkezett, hogy — költő legyen. Kiadott gyűjteménye egy kissé a költészet reménytelen szerelmesének tünteti fel. Nehéz ezt így megfogalmazni, mert olyan emberről van szó, aki mögött megszenvedett fiatalság áll. De a létre és az írásra szerencsére nem ugyanazok a szempontok vonatkoznak. Nem hagyja hidegen az olvasót, ahogy P. Horváth kiönti a szívét az őseit és gyermekkorát illetően Témává emeli társadalmunknak egyes tüneteit is: „Nincsenek egyedül ők, akiknek érthetetlen jeleket /ír a jelen. . . . Éhség már nem bántja őket, / csak unalom." Divatos szófűzéssel élve úgy mondhatnánk, hogy neo-proletár szemlélet határozza meg következetesen a tárgyválasztásit. Igazán szép az_ idézett Hajnali elégia befejező strófája, ami gondolatritmusával az ocsúdó örömvárást sejteti: „Ébressz fel, és mondd, hogy reggel van már. / Vagy csókolj meg, és semmit se mondjál”. A költő birkózik a múltból ittmaradt emlékekkel, az iszákos apa és a vallásos anya, az emberfogyasztó szövőgyárak képeivel, hogy megtisztulva lehessen szószólója a mai munkásosztálynak: „Ha nem repülhetnek verseim, hát utat vájok tíz körömmel, / de eljutnak azokhoz, akiknek szántam, akik közt élek!” Hogy mindez felemás értékű, hatástalanul egyedi, a művészi általánosításoknak megannyi kihagyott ziccere marad, az annál fájdalmasabb, mert nem sokan vállalnak hasonló szenvedélyességű programot mai líránkban. A szerzői ihlet három forrásból táplálkozik: a vitatkozási kedvből, a vallomásos hajlandóságból és a néha felszakadó jókedvből. Csupa személyesség, ami lezárt formában éppúgy megjelenik (Kegyetlen nyár), mint darabosan sorokba öntve (Egyszerűen) vagy épp elementárisán tükröztetve az indulatot, mint a reformátorok hittérítő vitairatai, csak azoknak a nyelvi ereje nélkül (Változatok). A metaforák zöme szokványos, vagy idegenül retorikus, mint a „forogtam ... a szorongás szalmazsákján”. Az pedig másnál is unalmassá válna, ha például a „keserűségem kései” szintagma annyiszor visszatérne egy 86 oldalas füzetben, mint a Márciusi holdban. Az egyéni és társadalmi rosszat naív megfelelők jelölik: „nyüzsgő kínok férge, ördögi hatalom” stb. Igazán kár, hogy a szándéka szerint mai proletárköltő ilyen egyenetlen teljesítménnyel jelentkezett, hogy a legtöbb írását lapossá tehette a konvenció és az igénytelenség. ... s versek poétája A Vers boldognak boldogtalannak címet viselő kiadványról még ennyi jó sem mondható el. Fogós feladat lenne költészetünk folytonosságának a tudatában olyan alacsonyra szállítani a mércét, hogy Csala Károly könnyűnek ne találtasson. Az Üdvözlégy fáradtság zavarai után — „a fáradtság, amely gyümölcsöző erőfeszítéseink naponta felemésztett trágyája” — hiábavaló számonkérni a képalkotást. A lapos jelzőket olvasva értelmetlen az izgalmas, a két szó jelentésének összegénél többet adó szerkezeteket keresni. Gügyögésnek hat, és ma már talán egy önérzetesebb fűzfapoéta sem ír le ilyen sorokat: „A világ minden dolga két / barna szemecskében világol”. Méltóbb feladatot is el tudnánk képzelni a 20. század második felében, mint hogy valaki több mint egy oldalnyi alliterációban csiholjon ki magából (Kiáltani), vagy eljátszogasson a gyarmatok felszabadulása és a szerelmi hódítás párhuzamával (A kedves teste). Csala mintha egyfajta kellemetlen félreértés áldozatául esett volna. Hetykélkedő hangvétellel a maga részéről letudja a küldetés kötelezettségét, a forradalmi harcos elődökre való gyanúsan gyakori hivatkozással felmenti verselését a gondolatiság igénye alól és a látszólag egyszerű, oldott majakovszkiji lírából azt a következtetést szűri le, hogy fecsegően fegyelmezetlen legyen. A költői magatartás így véglegesen pózolóvá sikerül. Csalának vannak úgynevezett -s versei. Az egyik költeménycsoportot el is nevezte „Ady-s” daloknak. De adys modorban költ akkor is, amikor szándéka szerint nem akarná. A szándékra abból lehet következtetni, hogy már egy következő, Keresvén a megváltást című ciklusból való az idézet: „ha nem teszek csodát beteg magamon”. Ezenkívül vannak majakovszkijos versek, Ladányi Mihály-os a Napjaink dicsérete, és akad Tóth Árpád-os sor az Útravaló szonettben. S virtuóz bravúrral még a falusi tűzhelyek fölött függő drukkolt giccseket is fel tudja idézni egy szerelmi háziáldás papírra vetésével: „A vér íze édes. / A vér íze sós. / Szeress idejében. / Ne maradj adós.” A négysorosnak persze nem ad különösebb jelentőséget a címe sem: Erkölcsi világrend. Az eljárás azonban reprezentálja Csala verscsináló gyakorlatát. Jellegzetesen rossz közérzetet keltenek benne társadalmunk egyes jelenségei, a 93
