Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - SZEMLE - Sólymos Ida: Kozmikus megbízatás
Kozmikus megbízatás A gyakorlatban és lelki-szellemi áttételeiben minduntalan át kell élnünk a civilizált emberi társadalmak létfeltételeinek szoros determináltságát. Elhatározom, hogy ide vagy oda megyek, ezt vagy azt cselekszem. Meg is indulok célom felé. De csak az engedélyezett útvonalon, a társadalmi struktúra által kiszabott sebességgel és módon haladhatok; tehát nem úgy jutok oda, ahogyan elképzeltem , és talán nem is oda jutok, ahova igyekszem. Lehangoló ismereteim a Konrád által bemutatott kérdéskörben esztendőkön át nyomasztottak, már-már abnormis méretekben. Ha élni akartam, hátam mögé kellett csapnom őket. Horror-élményekért — amilyeneket a könyv a méltatások alapján ígért — szintén nem kellett emlékeimben messzire kotorásznom: látogatásaim az Elmegyógyintézetben és más ápoldákban elég borzongani- valóval szolgáltak. Nem kívántam a Konrádéival bővíteni a magam tapasztalati állagát; így érthető, hogy később olvastam el a könyvet, mint fontossága megszabná. Értesültem arról is, hogy a könyv tengelyében az emberség határállapotában tengődő imbecilisek, az önmaguk és mások nyűgére élő szellemi nyomorékok életben tartásának kérdése áll. Ez a kérdés annyira kirívó, hogy aligha van ép lelkiismeretű ember, aki kikerülheti, de olyan is, aki egyértelmű állásfoglalásra juthat benne. Részvétünk banalitásai közé tartozik, ha kimondjuk, hogy ezeknek a nyomorultaknak és világra jöttükkel sújtott környezetüknek élete merő gyötrelem, alig van hozzá fogható. Az is közismert, hogy a világszerte fönntartott idióta-telepek minden állam egészségügyi költségvetésében az egészségesekre fordított összeg félelmes konkurrensei. Viszont ,,Az életnek önértéke van . . . nincs érv, amely feljogosítana bárkit is arra, hogy emberéletről — ha mégoly alacsony fokú is — döntsön; gondolataimhoz azonban kísértően hozzátapadt a különböző emberroncs-lerakatok emléke, mozdulatok, és jeladás nélkül, kosárban, ágyon lélegző hús, erjedő, csukott tömegek, élnek, mert nincsen gyilkosuk. Ne is legyen, mondom magamban, türelmesen és elvakultan”. Ezt már Konrád könyvében olvasom. Markáns probléma-felvetés és elszánt válasz. Az ember hatalmas fedezetet érez mögötte. Az író illetékessége meggyőző, sorsvallató makacssága izgalmas, szó- használatában a célratörés ingerlő. — Értelem és ösztön szövetkezik, amikor mégis elhalasztóm sürgős olvasni való penzumaimat és Konrád György A látogatója után nyúlok és az első lapon kinyitva becsületes olvasójává szegődöm. Konrád könyvének első személyű hőse a törvényszéken kezdte működését. „Abban a valószínűtlen jóra és rosszra, szabadra és tilosra széthasított világban, amelyben minden lélegzetvételt piros és zöld lámpák szabályoznak, abban a mindent, ami van, a legyen, ne legyen akarnok hitvilága szerint csoportosító figyelemben, mely olyan tehetetlenül csúszik le az emberi történések vaskos kétértelműségéről, mint egy kioperált prosztatájú öregember keze a már kifizetett kurva távozó fenekéről, abban a büszke jogászi világrendben, amely az én agyamat is fűrészfogú kényszerképzetekkel zsúfolta tele, s amelyben maga az emberiség is két részre oszlik, az egyik ítél, a másikat megítélik ...” — Majd így folytatódik az életpálya Camus-i hangulatú leírása: ........nem voltam hosszú ideig ügyész, néhány száz év börtönbüntetésnél többre nem vihettem . . . előmenetelem a tárgyalóteremből a fegyház- temetőkbe ívelt . . . börtönről börtönre két tekintélyes rendszámú fekete gépkocsi hordozott, egy hallgatag és részeges kihantolókülönítmény vezéreként . . . kapargáltunk szerszámainkkal, pereat mundus cáfoltuk meg némely halotti bizonylatot, barátságtalanul tudakozódva az aláírók holléte felől, s kellő igazságot szolgáltattunk a méltatlanul, vagyis időnek előtte föld alá kapart jogalanyoknak, cinkosság nélkül az élők, és talán szaglószervünk lázongása miatt részvét nélkül a holtak iránt, szolgálva a korrekt hivatali tisztogatást és az ércesen csillogó tárgyi igazságnak a földmunkához oly bonyolultan kapcsolódó követelményeit . . . mind vonakodóbb szövetségben a jogrend csak igent és nemet értő kettes számrendszerével . . .” Később, mint a gyámhatóság hivatalnoka, megnyugtató elintézést sose nyerő aktái piramisán egyensúlyoz. Esztendőkön át fogadja, meghallgatja és elvonulni látja a panaszosok menetoszlopát. A kallódás periféráin tengődő jogalanyok egyetlen individuális fényűzése, hogy elmondhatják magukat. Ha nem szünetelne a félfogadás, vasárnap is panaszkodni zarándokolnának. Olyan egzisztenciák gyülekező helye ez a hivatal, akik „cukorkát és feleséget mindig a maradékból választanak, akik minden hulló köpésnek, égő cigarettavégnek, almacsutkának alásétálnak, akiknek mindig egy elúszó arc érdeklődik a hogyléte felől, akik gyakran sírnak a tükör előtt ... az élhetetleneké, akik abban sem lehetnek biztosak, hogy anyjuk másnap megismeri őket, akik végülis azért nem írják meg azt a bizonyos levelet, mert nem tudják eldönteni: hogyan szólítsák meg a címzettet ... és törvénybe iktatják semmiségük tapasztalata fölött a letartóztathatatlan szemlélet szabadságát; jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgatja, legalább együtt vágjunk” — zárja könyvét a szerző. 91
