Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Varga Mihály: Egy hét Madarason
A szomszédasszonyok meghallják a beszélgetésünket, közelebb lépnek: nekik is van sérelmük. Nem tudom, minek nézhetnek, talán álruhás Mátyás királynak, aki majd igazságot tesz? Járom a piacot tovább, s megrészegülök a zsibongástól. Gyermekkorom vásári élményei elevenednek fel bennem: lacikonyha, sülttök, mézeskalács, szájmuzsika és bolondkocsi; a késes rikoltozó kiabálása; fejkendők lobogása, zsíros kalapok felhővonulása; törökméz; falvédők himbálózása a szélben; bárgyú tehenek méla bámész- kodása; szekérnyikorgás, lovak felhorkanása az égig; tetők fölé felcsapódó nevetések; végetlen alkudozások; pálinkagőzös, csizmás, mellényes rátartiság; félelmetes villanása szemeknek; elérhetetlen sütemény-hegyek ... Rámtör valami mélyen-született szomorúság: menekülök innen. A tér túlsó oldalán üres a presszó. Világos a kávéfőzőgép, kedvesen fogad a felszolgáló. Az ablakon kinézve, csodálatos-tisztaságú a reggel. Minden világos és érthető. EMBEREK Máskor is tapasztaltam már, annyiszor és annyiféle utazásaimon, hogy az emberek nagyon szeretnek ismerkedni. Még jobban szeretik, ha rájuk figyel valaki, ha meghallgatják őket. Legjobban panaszkodni szeretnek. Elrontott életeket, régi és új csalódásokat, tévesnek vélt eszméket, rosszul alkalmazott politikai elveket részleteznek, és mindig belefeledkeznek a panaszkodásba. Megfigyeltem: az ilyen új ismeretségek alkalmával a beszélgető patnernek én sose vagyok fontos, az én életem nem érdekli őt, nem kíváncsi semmire, egy a fontos neki csupán: beszélhessen és én hallgassam őt. Ez annyira, olyan mértékben volt jellemző itt madarasi beszélgetéseimkor is, hogy nem volt nehéz levonnom a következtetést: ugyanúgy mint másutt, itt sem sikerült még elérni, hogy az emberek meghallgatást nyerjenek. Ez nem is könnyű, kevésbé bonyolult életberendezkedés kellene, és a vezetők részére kevésbé zaklatott élet, több nyugalom, idő, ráérés, megálla- podottság. De lehet-e megállapodni, az élettempót nyugodtabbá tenni, amíg naponta sürget a tengernyi tennivaló? Mai életünk egyik dilemmája ez. * Naponta beszélgettem az emberekkel az utcán, üzletben, munkahelyeken, kinn a határban, irodában, szórakozóhelyeken, vendégként családi otthonokban, hivatalos helyeken, tervezetten és alkalmilag. Szembetűnő volt, milyen sokan vannak, akik nem találják a helyüket. Elsősorban a fiatalok. „Másfajta raj”, fejükön már „másképp tapad a haj”, ha még nem is többet, de már mást vesznek észre a világból, mást szeretnének. Nem tudják, legtöbbször, hogy mit, csak mást, mint ami van. Türelmetlenek. Sokszor igazságtalanok a felnőttekkel szemben. Követelőzők. Bírálataikban könyörtelenek. Itt van például a bál. Nem rájuk szabott ruha. Unják már, és szégyellik, hogy körben ülnek a nagyteremben a mamák. Ők változtatni akartak ezen. Felmentek az emeleti terembe magnózni. Persze, csak a fiatalok egy része. Mi történt? Az, hogy a vezetők behívatták őket: milyen dolog, hogy ők mást akarnak? Akik művelődni vágynak, azok sem lelik a helyüket a faluban. Mert hová is mehetnének. Legfeljebb a művelődési házba. De oda minek mennének? Vagy, ha mennek, 56
