Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - HORIZONT - Szalay Károly: Bulgakov, a mester
idézve saját fejére új meg új bajokat. Konok, makacs, korlátolt, aki képtelen megérteni azt, ami körülötte történik? „Elbűvölően tehetséges, bensőjében becsületes, elvi és nagyon okos ember volt. . . olyan ember volt, aki sem életében, sem munkásságában nem terhelte önmagát politikai hazugsággal...” Ez róla Fagyejev véleménye. Bulgakov mániákus őszintesége bizonyos határon túl önveszélyessé vált, de ugyanakkor művészi erővé is. De nemcsak moralista, hanem szatirikus alkat is. Nem elég, hogy gátlástalanul őszinte, gátlástalanul gúnyolódik. És éppenolyan elszántan vállalja a szatirikus lét következményeit, mint elveit meggyőződését. Pontosan tudja, hogy a szatirikus jelző megbélyegzést jelent: ,,A Szovjetunióban élő minden szatirikus merényletet követ el a szovjet rend ellen. . Ezt a kritikai megállapítást Bulgakov idézi egy kortárs cikkéből és elfogadja a kihívást. Nem tud lemondani a szatíráról. Komédiát, pamfletét, szatirikus-groteszk regényt ír. Ezzel még jobban rontja helyzetét. Lojális visszafelé, a Turbinék irányába, mert sajnálja bukásukat, és értékes embereknek tartja őket, szatirikusán tagadó előre, az új társadalmi apparátussal szemben, mert gúnyolja-ostorozza az ifjú tanácsunió mindennapjait. A jobb indulatú pályatársak útitárs író címkével akarták szalonképessé tenni... Útitársíró helyett azonban pofozó bábú szerepkört kap. Maga Bulgakov állított össze egy statisztikát, mely szerint 3 dicsérő és 298 szidalmazó, „ellenségesen-szidalmazó” cikket írtak róla. Ha valaki kiállt mellette,az fölért egy inszinuációval: ,,. ..ugyanolyan politikai málészájú, mint hősei ...” — védelmezte őt a jóakaratú Lunacsarszkij, akinek Majakovszkijjal gyűlt meg a baja Bulgakov miatt. Sztálin a magyar közmondás — ha ló nincs, szamár is kincs — orosz megfelelőjével dicsérte meg drámáját. Vitákon kongresz- szusokon ő volt a negatív példa. Ő volt, akit veszedelem nélkül lehetett püfölni, nem üthetett vissza. Rajta lehetett bizonyítani hűséget és éberséget. Talán ezért is maradt meg az irodalmi közéletben, szükség van az ilyen szerepkörre is. Olcsó dolog lenne a személyi kultusz művelődéspolitikáját utólag ócsárolni. Nem is ezen van a hangsúly, hanem Bulgakov jellemén. Emberi nagysága aligha érthető meg ugyanis az őt ért megpróbáltatások mégoly vázlatos fölelevenítése nélkül. A körülötte folyó viták eredményeképp valósággal lehetetlenné válik. Művei nem jelennek meg. Színdarabjai olyan kritikai össztűz alá kerülnek, hogy sietve leveszik azokat a színpadról. Elkeseredése mélypontján levelet ír Sztálinhoz. Arra kéri, neveztesse ki segédrendezőnek, statisztának, díszletező munkásnak. „Ha ez is lehetetlen, ebben az esetben arra kérem a szovjet kormányt, járjon el velem szemben úgy, ahogyan szükségesnek tartja, csak járjon el velem szemben valami módon ...” Tehát összeroppan, könyörög. A megkínzott könyörgése ez a megváltó halálért. Ez is rokonszenves, mert emberi vonás ez a megingás. Könyörög, de úgy, hogy azért nem alázza meg saját magát. Sztálin azonnal fölhívja telefonon. ,, . .. Engedjük külföldre? Nagyon elege van már belőlünk?” — kérdi tőle. Nem meglepő Sztálin ajánlata. Amikor a művészpolitika húszas évekbeli fordulata befagyasztotta a modern törekvéseket, Kandinszkij és társai hivatalos útlevéllel távozhattak nyugatra, s később vissza is térhettek, mint Lissitzky vagy Malevics. Ezt a lojális sztálini gesztust Bulgakov visszautasítja: „Az utóbbi időben sokat gondolkoztam, élhet-e orosz író távol a hazájától, s az a véleményem, hogy ez lehetetlen.” Mennyi példát szolgáltat ma is arra a történelem, hogy egyéni sérelem, megaláztatás egy életre bosszuló ellenséggé tett állampolgárokat, meggyűlöltette velük szülőföldjüket, országuk múltját és jelenét, jogot formálnak arra, hogy pocskondiázzák azt a nemzeti közösséget, amelyben éltek vagy élnek és adandó alkalommal külföldre menekülnek. Bulgakovnak elege lehetett a hivatal packázásaiból, a sanda mészáros pályatársakból, orvkritikusokból, de semmiképp sem volt elege a hazájából. Minden idegszálával Oroszországhoz — pontosabban a Szovjetunióhoz tapadt. Minden izében orosz volt. A tizenkilencedik századi orosz irodalmi hagyományokat élteti tovább. Fantáziája, valóságlátása, érzelgősen lírai ellágyulásai, epés indulatkitörései, fennköltsége vagy gyalázatos- szentségtörő gúnyolódása, hagyománytisztelete és a legvadabb újítások iránti fogékonysága jellegzetesen és meghatóan orosz alkatra vall. Összetéveszthette volna ő a hazát egy réteggel, egy csoporttal, egy politikai formával; azzal, aki vagy ami megkeserítette az életét? Azt hiszem, olyan szépen még senki sem írt a VAROS-ról mint Bulgakov. Arról a Moszkváról írt megkapó szeretettel, amelynek a tornyain már akkor ott fénylettek a vörös csillagok. Pedig nagyon idegen volt számára az őt körülvevő világ. Az író- és művészvilág. Meg is írta a ,,Gribojedov”-jelképrendszerben. De a vörös Moszkvában nagyon otthon érezte magát. Orosz volta, mélységes hazafisága legalább olyan szerepet játszik művei s kivált a MESTER ÉS MARGARITA művészi hatásában, mint a korábban említett más jellemvonásai 58
