Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Mai szovjet költők (Rab Zsuzsa fordításai)
Ne félj a vad eretnek-lázadástól, üsd le zengőn a jajduló akkordot — én nem mondom el senkinek a titkod, tölgyfa-testemben húrok nem fecsegnek, néma vagyok. Te, csak te hallasz engem, te hallod, mit nevetnek-átkozódnak suketnéma, szegény billentyűim! Éjszaka, amikor a ház elalszik, én nem vagyok több ,csak egy tölgyfaláda. Bezzeg a Másik! Ragyog, mint az éjfél, zománcos-sárga holdfény-politúrban. A Másik — minden hangot visszaverhet: ajtónyüszítést, sóhajt, szél zenéjét, és engem testvérének el nem ismer. Orcátlanul rokonomnak tolakszik minden pohos lisztes szuszék, amelyben egérke langyos lába kaparászgat, és minden hitvány lakkozott szelence, amelynek mélyén dáma őrzi gyöngyét és hódolója levél-kötegét. Én — hallgatok. Szótlan várom a reggelt, várom az ablakon becsobbanó fényt — belépsz Te, hónod alatt összefirkált, vonalazott lapok kévéje zizzen ... Ülj mellém! Csapjon rám le száraz ujjad! Látod: türelmetlenül reszketek már. .. Boldog vagyok. Milyen édesen sajdul minden ütésed néma testemen!
