Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Kunszabó Ferenc: Örök érkezés
KUNSZABÓ FERENC Örök érkezés Szekszárdon a gyorsról személyre váltok, és a kemény csattogásból egyszeriben lágy döcögés lesz, andalító és kedvet csináló ebben a tavaszi zöldektől robbanó tájban, hol a kilátást semmi sem zavarja, s ha az ember csak a fák koronája fölé emelkedne, már belátná az egész földrajzi Sárközt a szekszárdi Bakta-hegytől a bátai hegyorrig: nyílt, vidám, őszinte kép. Jobb kezemtől a Mohácsnak futó dombsor szinte egyenes vonala, balra pedig fölsejlik az Öregdunát kísérő mocsári erdők ködösen kéklő csíkja. Maroknyi az egész terület, százhatvan négyzetkilométer, pontosan felismerhető határokkal, a környéktől elütő geológiai jegyekkel, eltérő néprajzi háttérre! és elkü- lönöző történelmi múlttal. Tenyérnyi a táj, benne kuszán, de egy ősi elv szerinti szabályosságban a valahai élővizek és vadvizek medrei, hajlatai — mintha éppen a tenyér vonalait példáznák. Ám ezekből pontosabban lehet jósolni, mint az emberi kézből ... És ez egyetlen tekintettel átfogható területen a szűkén vett néprajzi Sárköz négy községe — Öcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék —; a lélekszám nem éri el a tízezret, s közöttük Sárpilis a legkisebb, hétszáznyolcvanegy lakossal. Sárpilis—Várdomb — hirdeti a tábla a megállóban, s mindkét falu majdnem pontosan két kilométerre van ettől a bakterháztól, egymástól tehát alig négyezer méterre, de szinte két külön világ volt a törzsökös magyar Sárpilis és a német telepes Várdomb — s milyen késhegyig (meg késtövig) menő harcot folytattak annakidején csak például azért, hogy melyikük neve kerüljön előre ezen a táblán! „Pilis nyert, mesélik most az utódok; azért néha mi is győztünk a betelepedettekkel szemben!” Elmélázva lóbálom a harcra kész füzetet, s hagyom fejemen átfutni a gondolatokat; most avatódom a hellyel és a tájjal, ahogy lépkedek a kis fahídon. Változatlan, mióta legutóbb, három éve átmentem rajta, talán csak egyik-másik deszka lötyögősebb a talp alatt, s a karfát viselte meg az idő — de csak most veszem észre, hogy egyedül baktatok erre, a többi leszálló az országút kanyarját követi. Odalátok az úttestre; hogyne, hiszen simára aszfaltozták, s ha korábban kényelmesebb volt a felsalakozott gyalogúton menni, most föltétlenül a másik az előnyösebb. Lám, jól körül kell nézni, hogy az ember együtt haladhasson másokkal; ráadásul most el is árultam magam. Hogy nem vagyok helybeli, azt látják, hisz itt mindenki töviről hegyire ismer mindenkit, de legalább ne mutattam volna ki, hogy nem vagyok ismerős a helyi viszonyokkal!.. Mert attól a pillanattól, hogy a vonatról leléptem, minden mozdulat, minden gesztus, minden szó számít. Nem csupán én veszem majd őket számba-szerbe, hanem ők is megvizsgálnak, mérlegelnek — talán ki is próbálnak majd, eldöntendő, hogy ugyan milyen indulattal vagyok, mit akarhatok. Minősítik majd mosolyaimat, komolyságaimat és cselekedeteimet; ha nem szólok senkihez, akár napokig járkálhatok a falu utcáin, közein, ösvényein, látszólag senki sem törődik velem, senki sem figyel oda — de minden lépésemről, megállásomról, esetleges fej csóvál ásómról vagy bólogatásomról pontosan tudni fog az egész falu. Úgy járhatok-kelhetek ma már Sárpilisen is, mint a legvilágibb metropolisban — de úgy számon tartanak majd maguk között, mint a legfeudálisabb középkorban. Minden lépésem beleszól tehát munkám eredményébe: minden nekik nem tetsző gesztus egy fontos momentumot zár majd előlem titokká, minden hamisan csengő szó 3
