Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - JEGYZETEK - Fábián Gyula: Aggódásaim

Honnan ez az autós-program? Kölcsönbe kaptuk kispolgáréktól. S milyen veszélyt hordoz e program? Társadalmi különbséget alkotnak belőle kispolgárék. (Lesznek, akik első felindulásukban mara- disággal vádolnak, mert ugye a német munkásnak, a francia gyári melósnak is van kocsija, egyetlen mondattal válaszolok e vádakra: csakhogy ez a tulajdon — már tudniillik az autó — nem hordozza tulajdonosa hovatartozását és világnézetét — mint nálunk.) Ez a felfogás bizony pusztító módon bevette magát az értelmiség köreibe is: terjedőben a közöny ,a cinizmus, az elnemzetietlenedés. Kit érdekel, hogy a CSEMADOK meg tudja-e tartani magyarnak azt a hat-nyolcszázezer Szlovákiában élő nyelvtestvérünket? — fusson a kocsi s útibörőndjeiken szaporodjék a világvárosok szállodaemblémája. Kit érdekel, hogy Erdély vagy Európa legnagyobb fametsző művésze háromszáznyolcvanhárom metszetét a magyar Nemzeti Galériának adományozta? „Tényleg? Hát ez évben el is megyünk már Olaszországba. Sokat hallottunk valami képtárról, Nápolyban vagy hol is van?” S ha piaci bevásárlás engedi, valami múzeumot megtekintenek, mindegy, hogy hol és mit, majd szidják a drága belépőt, hiszen ott csak ócska, poros köveket mutogattak nekik. Római vagy etruszk? Ki tud eligazodni azon az avíttságon?

Tehát: életformában felszínesség, tudomány helyett divatos babonák (horoszkóp), közvetlen művészi élmények helyett televízió minden szűrés nélkül, társadalmi élet helyett „kit érdekel, miért izgat, elég volt mindenből” bölcsessége, élethit, meggyőződés helyett mesterséges kiégés, valóságos ön-kiégetés, persze fájdalommentesen, modern narkotikumokkal, nemzethez hovatartozás helyett a pénz, a pénz és nagybetűvel is a Pénz imádata.

„Ingyen nem várhatja senki tőlünk a szocializmus felépítését” — fogalmazta tréfás-cinikusán egy fiatal mérnök maga és még néhány társa aranyigazságát. De hiszen erről nincs is szó. Csakhogy a halkan, de céltudatosan, állandóan elégedetlenkedő, minden áldozatvállalás nélkül viruló emberek ez alá rejtik egyet-nem-értésüket azzal, hogy miért is nem kaphatnak még egyszer annyi fizetést, miközben — és itt érkeztem vissza a torzulástól való félelmeimhez — lényegében csak a munkásság életnívója nem emelkedett megfelelő százalékkal az utóbbi fél évtizedben s a kiöregedett, egykor vagyontalan, volt szegényparasztok egyedülmaradása a legszánandóbb és legkeservesebb. És nincsenek kevesen. Százötven-kétszázezres nagyságrendbe foglalhatók azok a kétszázhatvan, illetve háromszáztizenöt forintból élő öregek, úgynevezett nyugdíjas tsz-tagok, akiknek szájában keserű a kenyér, akik joggal érzik magukat tehernek sajátmaguk, a falujuk s az ország nyakán.Olyan kirívó szegénységgel, mint az ilyen elesett öregek házatáján található ma, csak abban a másik világban forgolódtam. Annak az volt a törvénye. De a mienk!?

Öreg, töröttségében is szálmagas alföldi kubikus arca tűnik elém. Az egész embert nyolcvan év múltán, mintha a szíjakká szikkadt izmok tartanák egybe. A régi nemzetgyűlés, az új Magyarország egyik alapítója. Mindig másokért is bajlódó, ritka magyar paraszt. Nyolcszáz forint nyugdíjával, Munka Érdemrend aranykitüntetésével olyan, mint a régi, 1848-as csata apám gyermekkorában még élő hőse, Árpádon. Tisztelik, köszöntik. És ő minden távolról hozzátévedőnek szinte külön mond köszöntetet, hogy nem is tudja, mivel érdemelte meg ezt a nagy megbecsülést. Ugyanakkor ismerek olyan volt régi tehetős kereskedőembert, aki jó közgazdasági érzékét számunkra is kiválóan hasznosította, csak nála a Munka Érdemrend arany fokozat nyugállományba vonulásával havi hat-hétezer forintot jelentett a nyolcszáz forintból megelégedett élő öreg kubikussal szemben.

Az elosztások aránytalansága zajdított föl éppen az elmúlt évben sokakat és azok az üzemi tapasztalatok, amelyeket a nyereségrészesedések kiosztásakor rendre összegyűjtöttem, azok csalták elő félelmemet, hogy nincs minden rendben, és ha nem vesszük figyelembe az ezernyolcszáz-kétezer forintot kereső munkástörzs nem éppen megelégedett véleményét, vakvágányra futhatunk. A hatvanhetvenezer forintos nyereségrészesedési összeg nem volt ritka tavaly egyes üzemágakban egy-egy szakvezető részére. Ez havi öt és fél, hatezer forintos fizetés, ha hónapokra elosztjuk, s mindez ahhoz a másik öt, öt és fél ezres havi fizetéshez, amely egyébként is megvan, tekintélyes kiegészítés, korántsem említvén egyéb kedvezményeket, amelyek természetes velejárói a beosztásnak. Falakon belül tehát kialakul a vezető réteg és a beosztottak között a feszültség s ennek voltak olyan megnyilvánulásai, hogy például a nyolcszáz-ezer-ezerkétszáz forintos nyereségrészedést kapott munkások felajánlották a teljes összeget a vietnámi nép számára azzal a felhívással: nézzük, a hatvan-hetvenezer forintott is olyan egyszerű lesz odahelyezni erre az oltárra? Tehát a szegény asszony két fillérei felsorakoztak volna, csak a gazdag erszények maradtak csukva.

Nem állt módónban pontos felméréseket végezni, hogy vajon a nyereségrészesedéseket mindenütt végigkísérte, tehát egész éven át gyarapította-e a mennyiségi és minőségi termelésjavulás és néhol nem valóságos számvarázslatok eredményét produkálták-e a számok bűvészei. (Minden rosszindulat nélkül írom le ezeket a sorokat, de találkoztam már olyan termelési számmisztikával az élet során, hogy abszolút nyereség felmutatása nélkül az egyenesen veszteséges vállalat nyereségrészesedést tudott fizetni. Mem célom nekem ezeket részletezni.) A bérfeszültség súlyosbodását jócskán előmozdította a nyereségrészedési alapok ilyen rendszerű felosztása. De korántsem arról esik itt szó, hogy alkotó mérnökök, érdemeik jutalmaként ne kaphassanak tisztes összegeket munkájukért, ha azt valóban megszolgálták, de az arányok ilyen eltolódása nem használ senkinek. Az egykori kollektívák, alkotó közösségek, amelyekben a szakmunkás is részes volt és részes ma is, mintha teljesen eltűntek volna, legalábbis abban az esetben, ha jutalmazásról van szó. És, nem kerülgetvén a lényeget, új ellen79