Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Márkus István: Egy mai falukutató töprengéseiből

És megmaradt ennek az erős életszabál/nak, és mindennapi érvényesítése gyakorlatának nevelő ereje. Mert mit ér a szülők igyekezete, ha a gyerekek semmit se segítenek? Mit ér a férfi szorgalma, ha nem válik igazi segítőtársává életük anyagi megalapozásában, majd a gyarapításban? A templomjáró paraszt nagyanyót és beat-rajongó pogány unokáját összefűzi — ha tudják, ha nem — az összekereső család kötelező szorgalmának atmoszférája. A mindenről hetyke nemtörődömséggel nyilatkozó ifjú abban a nyolc órában, amíg dolgozik, az otthon tanult mércével méri a maga szorgalmát. Vagy ha most, fiatal fejjel nem is azzal mér, érvénybe lép az a mérce, mihelyt megházasodik, a maga ura lesz, a saját házát építi, és majd a maga gyerekeinek mutat példát.

Ennyit a család mai termelő funkciójáról, annak összefogó és nevelő erejéről.

Háztartás és gyarapodás

Falun a háztartás sem olyan, mint városon. Egyrészt: összenőtt a konyhakerttel, baromfiudvarral. Másrészt: a szoros értelemben vett házi munka, a főzés, mosás, rendrakás, fűtés, varrás, foltozás is jóval több, mint a városi családok többségében. Több is, fontosabb is. Falun nincsenek intézmények, amelyek átvennék az asszonytól a házi munka kisebb-nagyobb részét. De ha lennének is, melyik asszony járna el családostul a vendéglőbe étkezni, és bízná az ingmosást a Patyolatra? Nemcsak a megszokás gátolja. Az érdek is. Mert itt az asszony, tízfelé házimunkával — hogy a kiskertben állítja elő a főzeléknek valót, maga neveli a vasárnapi ebédhez a csirkét, maga süt-főz, mos, vasal, varr és foltoz — nagy összeget takarít meg a családi kasszának. Évente talán nyolc-tízezer forintot is. A szegényebb, többgyermekes család megélni sem bírna másképpen. A jobb módú így gyarapszik. Enélkül lassabban vagy sehogyan sem emelkedne.

A falusi család nemcsak a termelő munka és a háztartási tevékenység közössége. A gyarapodás szervezete is.

Azelőtt is az volt, a magántulajdonos világban. De akkor a földszerzés ösztönözte a módosabb parasztot, a megkapaszkodás kényszere hajtotta a szegényt. Most az építkezés, a berendezkedés körül forog az élet. Alig találunk családot a magyar vidéken, mely ne akarna tágas, újmódi, városiasán bebútorozott, háztartási gépekkel felszerelt házat — ha még nincs. Aki pedig tíz-tizenöt éve épített, ma már kicsinyli; bővíteni, renoválni szeretné. A kuporgatókból gyarapodók, a gyarapodókból gazdagodok lesznek. Családi erőfeszítéssel, együttmunkálkodva.

Az apa, az anya, a még munkaképes öregek, a hazulról munkába járó fiatalok keresete gyűlik be a családi kasszába: ebből lesz tégla, cement, tetőgerenda, cserép, rekamié, szobabútor, tévékészülék, kovácsolt vaskerítés és verandafeljáró.A közös törekvés szervezett összedolgozást kíván, ha öt munkahelyről hozzák is be a pénzt. A közös cél kinek-kinek közvetlenül is egyéni érdeke. Nemcsak azért, mert minden családtag, különösen az apa és az anya személyes érdekének éli át a család emelkedését. Hanem, mert a fiatalok érdekével is egybevág, hogy emelkedjék a család. A látható jómód a társadalmi presztízs forrása. Nagyablakos, verandás, előkertes villaházból udvarolni is másképp — talán máshova is — járhat el a legény (ha ugyan legénynek hívhatjuk a mai falusi tinédzsert); ide bátran meghívhatja lánybarátait meg a hozzájuk csapódott fiúkat a nagylány.

Ilyen házra, minél divatosabb, úgy tekinthet a törekvő házaspár: nem éltünk hiába. Mert ez már a maguk elismertetésén kívül a gyerekek jobb sorsát is szolgálja. Jó házból jól indul a gyerek.

Vidéken mindenki szem előtt él. A falu, annak száz vagy ötszáz családnak közössége számon tartja, ki hol tart az általános emelkedés menetében, a többiekhez képest. S jórészt ma is aszerint értékeli — nem is alap nélkül — az egyes embert, a házasuló, férjhez menendő fiatalt is: milyen családból származik. Már nem (vagy nem annyira) a régi mérce szerint. De az új mérce is a családok jómódján méri szorgalmukat, takarékosságukat, tisztességüket. Az egyes férfi és asszony, fiú és lány úgy jelenik meg a közvélemény szemében, mint egy-egy jobban vagy rosszabbul álló, emelkedő vagy süllyedő, szorgalmasabb vagy lustább, tisztességesebb, vagy lazább erkölcsű család tagja.

Ennélfogva a család is a falu mércéjével méri önmagát. Nem elmaradni, hanem az első sorba, vagy legalább a tisztes középhelyzetűek közé jutni. Ez szinte életcél; vagy az, életbélok rendszerének egyik centruma. És mivel legtöbb mai falu a gyarapodás-gazdagodás sodrában-él, annak a családnak is fel kell vennie a versenyt, amely voltaképp beérné az elért életszínvonallal, a régi házzal, a megszokott berendezéssel. S hogy felvegye a versenyt a többiekkel; szorgos munka- szervezetté, takarékos háztartási egységgé, összekereső gyarapodási közösséggé kell válnia. Akkor is, ha bensőleg tízféle ellentét feszíti.

A vidéki családi életforma erejét tehát nem egyedül gazdasági tények magyarázzák. Társul hozzájuk, ott van a gazdasági okok mögött is, azokkal elvegyülve is: a kis települési-társadalmi közösségek be- idegzett erkölcsisége, „társaslélektani" szerkezete is. A két fő tényező — a családi munkaszervezet gazdasági szerepe és a tágabb falusi közösség családközpontú szokásrendje — egymást erősíti.

46