Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - ÉLŐ MÚLT - Pomogáts Béla: Tamási Áron népi színpada

vizsgálják a helytállás, a választás vagy a sorsalakítás általánosabb mozgásait. Gondoljunk O'Neill, Sartre, Anouilh vagy akár Németh László drámáira. S gondoljunk arra, hogy az etikai szimbólumok színpadra állítása az expresszionista dráma igényei és vállalkozásai közé tartozik. Jó és rossz megszemélyesítése és e két erő küzdelme az expresszionista színpad sajátja volt. Eszünkbe jut, hogy az irodalomkritika — pl. Koczogh Ákos kitűnő 1938-as expresszionizmus-könyve vagy Sőni Pál legújabb tanulmányai — többször is szót ejtett Tamási műveinek és az expresszionista stílusnak kapcsolatáról; például a Szűzmáriás királyfi lázas, drámai és expresszív jeleneteiben.

De nem is annyira a szimbolista vagy expresszionista színpad felé keressük a rokonságot, inkább a modern színház egyik legfontosabb vívmánya: a játékosság felé. A klasszikus, a tizenkilencedik századi színház olyan zárt világnak, zárt térnek képzelte el a színpadot, amelynek csupán egyik fala van nyitva a közönség felé, ám különben a színpadon magán autonóm élet folyik. Ilyen volt még Ibsen vagy Shaw színháza is. A modern dráma egyik nagy újítása viszont éppen az, hogy a közönséget is igyekszik bevonni a játékba; hogy a színpad és a nézőtér között meg akarja szüntetni a szakadékot. Fel akarja számolni azt az illúziót, mintha a színpadon autonóm élet zajlana, s kapcsolatot kíván létesíteni a darab és a néző között. Vagyis a közönség korábbi passzív helyzetét aktívra akarja váltani. Ilyenek Pirandello vagy Brecht színművei, ilyen az egész legújabb drámairodalom.

Nos, az Énekes madár játéka is ilyen „nyitott” színpadon folyik. A szöveg egyenesen arra inti a színészeket, hogy ne komoly elszántsággal alakítsák szerepüket, hanem játsszanak. Hogy szádjának le a kothurnusról mintegy a nézők közé. Ezért jelenik meg a színjáték kezdetén és végén a modern színpad nélkülözhetetlen narrátorának funkciójában a Dobos. A falusi kisbíró, aki „közhírré teszi” a szerző szándékait, a közönséghez szóló üzenetét. A Dobos szavaival indul a darab: „Hirdetmény! Mindenkinek közhírré tétetik, hogy: Először! Ma este a szomorkodásra tilalom vettetik! Ez oknál fogva, bárki legyen, öreg és fiatal, kíváncsi figyelmét a háta mögé vesse, vagyis erre a házra! Másodszor! Mert ebben a házban az irigy emberek és az ártatlan szívek között nagy háború lesz! Mely háborúban az ifjú szerelmeseket maga a borongós ég is, egy-egy kicsit, megsegíti!” S az ő megnyugtató, örömöt hirdető igéivel zárul: „Nagy örvendezéssel adatik hírül, hogy: Először! Eme házból két madarat kirepülni láttak az égi csillagok! Másodszor! Az elrepült két madarat tilos a jövendőben zavargatni! Harmadszor! Minden jó léleknek szép álmok kívántainak!” E falusi „narrátor” foglalja össze a játék hangulatát, teremti meg egyszersmind a közönséggel való közvetlen kapcsolatot.

És ugyanígy egy modernebb dramaturgia eszköztárába illeszkednek az Énekes madár népdalbetétei, jelenkorunk drámájának egyik lényeges dramaturgiai eleme a song. Például Brecht „epikus színházának” irónikus-groteszk songjai. Ezek a dalok azt a célt szolgálják — amint maga Brecht is kifejti híres Kleines Organon für das Theater-ében —, hogy a közönséget eltávolítsák, elidegenítsék a drámai cselekménytől. A dal, a song — Brecht szerint — „Verfremdungseffekt”, elidegenítő effektus; arra való, nehogy a néző túlságosan beleélje magát a drámába, s így elveszítse egyéniségének függetlenségét, önálló ítélkező erejét. Tamási népdalai ellenkező funkciót töltenek be: nem elidegeníteni, hanem közelíteni akarnak, kapcsolatot kívánnak teremteni. Főként, ha arra gondolunk, hogy elsősorban népi közönség elé szánta színpadi játékait. A feltételezett közönség ugyanis közkincseként is- merte-birtokolta a színpadon elhangzó dalokat. S minden dalnak sajátos érzelmi aurája, asszociatív környezete volt. Ezért nem kellett hosszas jelenetekkel érzékeltetni Magdó vagy Móga érzésvilágát: felhangzott egy-egy ismert dallam, szöveg, s a nézők máris átélhették a szereplők hangulatát. A dalok tehát a közönség kapcsolásának ügyét szolgálták, hidat kívántak építeni színpad és nézőtér között.

Játék és költészet

Talán távolinak tetszik a párhuzam, nagynak az ugrás, ha Tamási színpada után Lorcára, a nagy spanyol költőre és drámaíróra gondolunk. Pedig nem is oly távoli. Lorca így nyilatkozik saját színházának célkitűzéseiről: „A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, mely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A finomérzékenységű és minden ágában — a tragédiától a bohózatig — jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát.” Vagyis a színházat a nemzetnevelés műhelyének tekinti. Ez a pedagógiai igény ki is mutatható drámáiból. Tamási is ilyen pedagógus, Színházat óhajtunk című írásában így beszél: „Nem vagyok színházi ember, a megszokott értelemben. De a színház, melyben elevenné válik az alkotás, s amely a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye: mélyen érdekel és sokat foglalkoztat.” Pedagógus, mint Lorca, csakhogy pedagógiája más irányba mozdul, s ezért a tartalma is más.

41