Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Pólyák Ferenc: Hogyan lettem fafaragó?
mint derült égből a villámcsapás, úgy érte anyámat és bátyámat. Megriadtak, menekültek. A kórházi ágyon újra elővettem a faragókést, megjelentek a régi világ betyár alakjai, egyszerű kis falapokon. Cifráztam, faragtam mindenfélét. Volt szilfa, ezekből kanalat, borotvatartót készítettem. Előjöttek a fában megbúvó szépségek: hol egy pásztor, hol egy köcsög-bőgőző (köcsögdudás), bőrdudás, parasztasszonyka garabójával. A kórházban szerettem meg igazán Matkót. Itt jöttem rá, mit jelent távol lenni attól a földtől, ahol születtem, éltem, dolgoztam. Előjöttek képzeletemben azok a babonás történetek, garabonciás diákok, meg táltosok, híres betyárok, akiket „Jani bátyók, Pétör bácsik” gyönyörű szép magyar beszédéből hallottam. Rajzoltam is néha, de valahogy nem esett a kezemre. Én a fában láttam azt a formát, amit se lerajzolni, se kibeszélni nem lehet egészen. A forma, a mozdulat érdekel, hogy a száraz anyagot én alakítom, formálom kézzé, lábbá, fejjé — úgy ahogyan látom a parasztot, vagy amit éppen faragok. Az ember érdekelt elsősorban, külső mozdulataival, belső indulataival együtt. Nagy, vágott felületekkel dolgozom, tükrökkel. A parasztembernek nem csupán a külső részei a fontosak, hanem a belső: a lélek: Ezt hordozza az arc, a fej. Erről sokat lehetne beszélni. A paraszt koponyák közt megjelenik minden forma: uborkafej, lótökfej, gölődin-, káposzta-, fordított körtefej. A fej formájáról is szokott kapni nevet a pusztai ember, no meg a mozgásáról, alakjáról. Nem sértő, inkább játékosak ezek a gúnynevek: aki magas „nudli”, a lusta „löttyedt”, a jóképű „derékas”, a hosszúorrú nő „vasorrúbába”, a férfi „tokmányorrú”, ha görbe a lába, akkor „lőcslábú”. Vannak a pusztának jellgzetes, tipikus alakjai, akik külsőségekben is eltérnek. Ezek különösen megragadták figyelmem. Az ilyen embert jól megnéztem, nemcsak egyszer, hanem ötször is, aztán megpróbáltam megfaragni pásztornak, betyárnak vagy parasztnak. A puszta mindig jellemeket, egyéniségeket szül, ami utánozhatatlan ember és ember között. Alak és beszéd: stílus. Csodálatos, amit ezek az emberek magukban őriznek: hosszú történetek, dalok, viccek, dévajkodó hangnem, megértő, mindent érzékeltető kifejezése a nyelvben. Ezért szép a tanyák népének minden életmegmozdulása. Mikorra hazakerültem a kórházból, édesanyám férjhez ment, bátyám megnősült, egyedül maradtam az öreg tanyában. Folytattam a faragást, most már szünet nélkül. Szívemhez nőtt a pusztai ember, mint ághoz a virág, vershez a dal. Faragom őket, amint citeráz- nak, amint elalszanak egy kenyérrel a hónuk alatt. Történeteket mesélnek. Nem régen hallottam Tóth Ferenc bácsitól egyet a Kata nevű sánta lányról :,,mén az égön égy csillag, az a sánta Ián, oszt viszi a csobolyóba a vizet, vállán a kuka, ballag, bicög a kaszás után”. Ezt a csillagot én is megfigyeltem, tényleg ugrál, vibrál — aztán megfaragtam a lányt. Kifaragtam a betyárt, amint „sutújják”. Nagyapámtól hallottam, hogy Bugacró! bevitték a pandúrok—, nem akart vallani, aztán „sutuba” tették. Aztán a„tekerőst”—erről is sokat hallottam az itteni emberektől. A patkaporos bálák zenésze volt régen. Kibontottam ezt is egy cseresznyefából, amelyiknek virágában olyan sokat gyönyörködtem, sőt még gyümölcséből is ettem. Aztán ott van a „köcsögbőgőző”. Volt régen itt egy zenekar, amely állt „köcsögbőgőzőből, citerásból és klárnétásból” — H ürkec bandája —, ezt is megformáltam. Hallottam a bőrdudásról is egy szép történetet, ezt is elkészítetten. Ha én nem is születtem zenésznek, azért szeretettel állítottam emléket a pusztán a furulyásnak is. Faragtam a palántázástól a kapálásig minden mozdulatot. A kislányoktól az öregasszonyokig minden alakot. Jelenleg egy rossz tanyában élek. Teteje olyan, mint a rosta, az eső behullik a nyakamba. Nádtetős rossz, öreg, korhadt épület. Sok daloló leány, legény kihalt már belőle, szinte népballadát lehetne történetéből írni. A ház nem az enyém,csak a bútorok, meg az a szépség, amit magamba szívok egy eltört korsón, egy történeten álmodozva. A néprajz szeretetére sokat tanított Gémes Balázs, Dr. Balanyi Béla és Lükő Gábor. Gyűjtöm a régi tárgyakat, szegény parasztok, cselédek elnyűtt holmijait. Gyűjtöm a tárgyi és szellemi emlékeket; nem a tárgyat vagy babonát, hanem a népet, becsülöm meg vele. A kétkezű dolgozó parasztot, aki dolgozik inaszakadtáig, kora reggeltől, késő estig. A hajlott hátú parasztok olyanok, mint a gyünölcsfának ágai, földig hajolnak a terméstől. Ez a termés néha gondot, keserűséget, nehéz munkát, halált érlel magában. Ez kényszerít, hogy megfaragjam a pusztai embereket. Ismerem arcukat, szokásaikat, természetüket — hiszen itt nőttem fel közöttük. Sokat hallottam, láttam, és át is éltem, így azt hiszem engem nem lehet félrevezetni erről. Nem könnyű az életem. Szeretni az embereket, talán ez az életnek egyik legszebb adománya. Ismerni, szeretni és értékelni kell a pusztát, ahol a szétszórt tanyákon tanulja az igazi szép dalt, beszédet, humort ma is a „gyerkőc, a lányka”, őket, a kérges kezű pusztai népe kell faragni fába, puhába, keménybe. (Matkó, 1970. május 10.) 34
