Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - Raffai Sarolta: Aranygallyacska (novella)

napes házi munka robotja után mindössze vacsoráidéig tartó rövidke pihenése ellen Fslcsattant.

—- Kikérem magamnak!

— Kérheted: pletykálkodtok. Azzal az öreglánnyal. Azzal a száraz, keshedt, lesködő... eh!

— Minden diétás ételt tőle lestem el ... a legjobb barátnőm. Olyan jó lélek . . . Károly!

S hogy az öreg nem válaszolt, az asszony már csak hebegett, nyelőcsövén megakadt, majd rövid habozás után lecsusszant a cukorka beláthatatlan mélységek felé, ahol már minden kellemetessége végképp elveszett.

— Magam láttam Vargyasnét! Kanáriságában! Legfeljebb öt évvel fiatalabb nálam . . . és a keblei! Csak ne feledkezz meg róluk, és képzeld el őt kanárisárgában. Riszálta a csípőjét, úgy rohant a vendégei elé. — Már fuldoklott. — Megint egy egész autóval jöttek. Magam láttam, ha éppen érdekel. Én magam.

— Nem érdekel.

— No persze —• mondta az asszony gúnnyal —, nyilvánvaló . . . miért érdekeljen. Te sohasem próbálkoztál vacsoráztatással, kedveskedéssel.. . megvan a jutalma! Az óriási nyugdíj! Még szerencse, hogy szeretem a szépet, különben el se tudnám költeni. Minden egyes napra jut kemény harmincöt forint. Harmincöt. De egyetlen alkalommal le nem ülnél velem számolni ... beosztani... — zsebkendőjét hasztalan keresgélte, köntöse ujjával törölgette nekipirosodott arcát.

Az öregember hozzászokott az efféle jelenetekhez, érdeklődés nélkül pillantott az egyre sötétülő, szegélytelenül puhának tűnő, szinte szétfolyó szobarész felé.

— Az özvegyi nyugdíjad sokkal kevesebb lesz — mondta végre kegyetlenül. — Sokkal, sokkal kevesebb.

— Te ... embertelen! — siránkozott az asszony. — Annyi hosszú, irgalmatlan évet leéltem veled ... azért, hogy most... én .. . teveled!

Az öregember tehetetlen, hálóba fogott kezeit összekulcsolta, bólogatott.

— Jobb híján — mondta csöndesen —, jobb híján velem.

Az asszony néhány másodpercig hitetlenkedve bámulta a nyugodt, szinte elégedett, halvány mosolyt, aztán hangtalanul sírni kezdett. Szemétől köntöse nyakkivágásáig bőrének minden szarkalábján végigszivárogtak könnyei, mint amikor a csatornázott szántóföldet vízzel árasztják el, csakhogy itt kiszámíthatatlan, szabálytalan árokrendszer áztatta az erőtlen, megereszkedett izmok s kiéleződött csontok vonulatait.

Romhalmaz — gondolta az öregember, s elnézett messze, moccanás nélkül a falakon túlra. Nem idegesítette a sírás, valójában elégtételt érzett — sajátságos megnyugvást.

Egyszerre, mintha elzárták volna a fővezetéket, az asszony könnyei elapadtak. A veszendő test minden szerve magára lelt, ösztönösen is leskődni látszott, a lábfej csontjai, izmai a papucstalpon át szívósan kapaszkodtak a szoba padlójába, s a gerinc önállósult, elszakadt a párna puha menedékétől. A sós nyirkosság megülte ajkak alig észrevehetően mozdultak.

— Tudom én jól, miért gyötörsz . . . Ilusék ma sem jelentkeztek, ugye? Se levél, se telefon, se betoppanás. . . nincs váratlan öröm. Valószínűleg nem is lesz. A szabadságuk lassacskán lejár. — Alaktalanná töredezett, s most egyszerre keményen összeálló, csontszínű arcát elszántan emelte föl a homályból.

Az öregember nagy önuralommal húnyta le hirtelen vértolulásról árulkodó szemét. Csak higgadtan . .. erre nem reagálni. .. . haraggal semmiképp. Különben szerepcsere következik, s míg él, kiszolgáltatottan él, kiszolgáltatva ennek . .. ennek az asszonynak.

5