Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - SZEMLE - Nagy Miklós: A Bánk bán mai szemmel

az ún. nyílt szerkesztés jellemzi (v. ö. Volker Klotz: Geschlossene und offene Form im Drama. 1961.), amely erősebb sűrítés, stilizálás nélkül egy kiterjedt akciót sok apró kivágásból rak össze, nagyszámú szereplőt mozgat többféle színtéren, és bőkezűen bánik az idővel. A színtereknek kezd már ekkor sajátos atmoszférája lenni, amely hat a hősökre, aminthogy a nyílt drámaépítés általában a miliőtől erősen befolyásolt alakokat léptet fel. E felsorolt ismertetőjegyek alig találhatók meg Katona fő művében! Sok figurája aránylag szűk térbe és rövid időhatárok közé koncentrálódik: a békétlenek gyűlését kivéve minden a királyi palotában pereg le egy napnál alig több alatt. Tagadhatatlan: az egyes környezettípusoknak egymástól elütő hangulata van, ám ez igazában csak a „második szakasz” folyamán, Petur házában „a setét boltozat” alatt érezhető. Azonban a szereplők öntörvényűségét sehol sem szünteti meg a környezet ellenállhatatlan lekötő ereje. A napszakok váltakozása nem lényegtelen (Gertrudist pl. halálsejtelem fogja el a lenyugvó nap láttán), de a hónapot vagy évszakot mindössze gyaníthatjuk, sok időjárási jelenségről (hőmérséklet stb.) még jelzést sem kapunk.

A zárt (tektonikus) drámaköltészet számos cselekménymozzanat teljes értékű megjelenítéséről mond le a tömörítés kedvéért. így jutnak széles körű alkalmazáshoz benne a hírnökjelentések, múltra való visszapillantások, az sem példátlan, hogy egy-egy figura ablakon kinézve számol be a látottakról (teichoskopia), ami különben a világköltészet Homérosznak köszönhető mesterfogása. Valóságos „elfödött cselekmény” jön így létre, amely a másikon mintegy átdereng vízalatti életként. Klasszici- záló irányzatok azért nyúltak ehhez, hogy a nyers vagy szörnyű eseményeket ne kelljen közvetlenül a közönség elé vinniök. Katona Józsefnek nincs éppen köze a klasszicizáláshoz, ám ő is csak az első kidolgozásban állította szemünk elé Petur megkínoztatását, a végleges szövegben már pusztán Bánk kifakadásából értesülünk róla. Egyáltalában, az ötödik szakasz valóságos gyűjtőmedencéje az elfödött cselekmény mozzanatainak, amelyek egyesülve mind egy célt szolgálnak: kételyt támasztani a királyné meggyilkolásának erkölcsi jogosultsága felől. Ekként tudósítanak az udvartartás tagjai előbb Petur majd Biberach végszavairól. Egy felvonással korábban „teichoskopia” mutatja Mikhál börtönbe kísér- tetését. A királyi fegyveresek meg a békétlenek palotabeli küzdelmét ugyan láthatjuk, mégis Solom összefoglalja azt Endrének, ezért Hevesi egyik rendezése mellőzte a nyíltszíni kardcsattogást, ami legföljebb az ifjúsági előadások szempontjából hátrányos. A ma divatos epikus konstrukció — tán még a fiatal Schiller vagy Lenz is — bizonyára a nagyúr házasságával avagy Melinda udvarba hivatásával indítana, nem így a tektonikus hajlamú Katona: ő mindezt dialógusokba rejti (Mikhál és Simon bán, ill. Biberach) s amellett Tiborccal is felidézteti Bánk „előtörténetét” (jaderai csata). Nem időzve tovább a még könnyen szaporítható példáknál, az tűnik szemünkbe, mennyire áttekinthető a szerepek csoportosítása, amely még ritmust is rejt magában. Már Arany János megkülönböztette Bánk, Gertrudis ill. Endre körét, most azt kell megállapítanunk, hogy mindegyiknek azonos a felépítése. Három főszemély van (Bánk, a királynő, a király) bennük, ámde ők alig cselekednének egy fontos mellékszereplő kezdeményezése nélkül (Petur, Ottó, Solom mester). Ez bizony már zárt szerkesztésre vall, amint ilyen irányba mutat az első kidolgozáson tett kisebb változtatások egy része is: Simon meg Mikhál most Melinda rokonai lettek, elmaradt a laza előversengés, kihullott Petur megjelenése a zárófelvonásból.

Nem indokolatlan föltevés az, hogy Katona a Ziska és a Jeruzsálem pusztulása oldottabb kompozícióját tudatosan cserélte föl fő művében zártabb stílussal, bár ez még további vizsgálódást kíván. A változás s Strum und Drangtól való elszakadása mellett tanúskodik, másfelől párhuzamba állítható Goethe és Schiller férfikorának nagyobb drámai formafegyelem utáni törekvésével. A Teli meg a Bánk bán közt nem is lenne különösebben nehéz eszmei, motívumbeli és technikai rokonságot kimutatni. (A zsarnokgyilkosság jogosságának kérdése, a tettbe szinte belekényszerített főhős, tömegjelenetek és intimitás váltokozása stb.) Közvetlen hatásnak azonban nincs nyoma, s Katona esete már csak azért is más, mert őt nem érlelte a görög tragikusok nagy iskolájának tanulmányozása a német mesterekhez hasonlóan. Igazi elhivatottságának újabb bizonyítéka, hogy az európai jelentőségű drámai stílusváltás szükségességét eredeti, alkotó módon ismerte fel,

Toliamat színikritikára hegyeztem, s hogy cikkem nagyobb része mégis irodalomtörténész-polémia és fejtegetés, az közvetve bírálat a felújításról, nem annyira a színészek, mint a rendező munkájáról. Valamilyen átfogó, nagy súlyú koncepciónak nem lehetünk tanúi, s ezt nemcsak megrovásképpen írom. Nagy tragédiánk előadástörténete során fölmerültek már túlságosan is eredeti, Katona szellemétől idegen, sőt azzal helyenként ellentétben álló rendezői elképzelések, amelyeket Both Béla nem fogadott el, s ezzel végeredményben szolgálatot tett a mű zavartalan értelmezésének. Gondolok itt Hevesi Sándor 1930-i reprizére, amely az I. felvonás hallgatózási jelenetének elhagyásával törekedett Bánkot egyirányúbb, tépelődéstől mentesebb jellemnek feltüntetni, s főként Major Tamás nyolc év előtti felújítására. Mint Keresztury Dezső megjegyezte (Új írás, 1963. 765.) Gertrudis ott gyakran inkább „ideges úriasszony”, mint Árpád-kori despota volt, őt a főrendező sajtónyilatkozatában a maga kora és környezete legműveltebb személyiségének nevezte, akinek idegenkedését nyers magyarjaitól lélektanilag meg lehet érteni. Ez a megértés Petur hívei iránti határozott lebecsüléssel "járt együtt:

87