Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - JEGYZETEK - Sütő József: Hőzöngő-e Petur bán?

latban is nyíltan megmondja: „Az olyanoknak, mint te vagy, nagy úr | Ő rang, ígéret és aranyhegyek | Zacskóba zárt szelével el tudá | Mázos kegyelmét osztani . . Hogy ezt is jól látja, megerősítik a szemfüles Biberach észrevételei is (,,... hisz a királyné prüszkölő- | Becs-rang-porától egész bolon- dulásig | Elszédülél te . . Persze Bánk nem szédült el, csak a látszat volt az, de sokan elszédülhettek, nemcsak Petur sógora, Ráskai Demeter. (Vő. a XIX. sz. eleji, Bécs köré tömörülő aulikus főnemesek). Az ilyenekre mondhatja Tiborc is keserűen: ,, . . . oh, a magyar se gondol | Már oly sokat velünk, ha zsebe tele van . . .” Ezért nehéz Peturnak is az összeesküvéshez megfelelő nemeseket találni („Sértsd meg csak, összetörni kész, de adj | Neki hirtelen vagy egy jó szót s világot | Teremtve összerontja ellenségidet.”).

Bánk ugyan Peturt annak érzéseire hatva leszereli, de csak ideig-óráig. A forradalmi hév nem szalmaláng nála. Szégyenkezve el lágyulásáért tovább folytatja a harcot, s Bánk sorsától függetlenül, vagy tán érte is aggódva előre hozza a tett idejét. Megfontoltságának és önmérséklésének adja a tanújelét azzal, hogy Bánk hatására, Mikhálra is hallgatva megpróbál „törvény s szokás” szerint cselekedni, Mikhált elengedi a királynéhoz követségbe. Hogy pedig a nép panasza nem véletlenül került Bánk előtti heves kirohanásába, hanem az országos panasz szerves részének tartja, mutatja, hogy a Mikhál által a királyné elé ultimátumszerűén („erőszakos rimánkodás” mondja róla később Bánk) előterjesztett kérésekben ismét ott hangoztatja. így követelik:

1. „Az igazságtalan háború befejezését („oh, add vissza ... A nyugodalmat, békességet és | Az életen való gyönyörködést . . .”).

2. „A nép sanyargatásának, kirablásának a megszüntetését (,,... A volt vagyont, a test-lelki meg-| Elégedést, fazekok mellől a | Fát, ételökből a húst és ágyokból a | Szalmát—”, „Mert bizony ezt raboltad el, S od’adtad a saját hazádbeli | Udvornikidnak . . .”).

Nyilvánvaló, hogy a tűz mellől a fát, a fazékból a húst, az ágyból a szalmát nem Peturéktól, hanem a parasztoktól, Tiborcéktól rabolták el.

Ismét csak e népi követelések után jönnek a nemesek sérelmei:

1. A magyarok elbocsátása h i vatal jai kból („Te ok nélkül bocsátád | El hivataljaikból a magyar | Alattvalóidat s tiéidet tevéd | Helyükbe.”). Megjegyzendő, hogy e sérelemben nemcsak nemesi, hanem népi sérelmek is akadnak. A királyné még magyar szolgákat is bocsátott el, ' agy helyökbe merániakat tegyen. (Bánk is felrója neki.)

2. A nemesek várainak lerombolása, merániaknak való átadása („ . . . lerontatád az ősi | Szép várakat s od’adtad a tulajdon | Felekeztednek . . .”).

Hogy a követségre a költő Mikhált alkalmazza, s az, noha a királynőnél arra hivatkozik, hogy belőle „nem a részrehajlás vagy haszon beszél”, mégis olyan határozott együttérzéssel mondja: „add vissza híveidnek azt, amit elraboltál”, ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy Petur a békétlenekben újra felszította a „kilobbant hazafiságot”, úgyhogy most már eltökélt, mindenre elszánt emberekről van szó, akik „mohón kívánnak bánni a dologgal”.

Petur világosan látja az okot és a célt, de igaza van Orosz Lászlónak, midőn olyan találóan állapítja meg róla: „szervezkedéshez nem értve is összeesküvést szervező”. Szervezkedése ugyanis nincs kellőképpen előkészítve. Az udvari bál éjszakájára először gyűjti egybe a jelölteket, s már másnap éjjel ,,cél”-hoz akar érni („És olyan hamar” — jegyzi meg Simon is). Ezért olyan határozatlanok és ingadozók még ezen az összejövetelen. A szervezés nehézkessége azonban nemcsak Petur hozzá nem értésén, hanem a nemesek fentebb érintett megosztottságán is múlik; leveretésük pedig a királyi sereg váratlan hazaérkezésén.

De hát Petur nem oly tragikusan magyar ebben is?

Peturt Bánk igen nagyra becsüli. Nem egyszerű ismerőse, régi jó barátja. Tudja róla, hogy szívére lehet hatni. Él is ezzel, midőn egy kis időre lecsendesíti, s bizonyos, hogy az ő hatása van abban is, hogy hajiandó lesz a „törvény s szokás” szerinti útra is, noha meg lehet győződve annak sikertelenségéről. De Petur is hatással van Bánkra. Az az elképzelés ugyanis, hogy itt „csak Bánk tudja az igazságot, alaposan ismeri az országnak és népének nehéz helyzetét, és ő az, aki minden lojálitásávaí együtt változtatni akar” ilyen merev forgalmazásban téves. Hiszen Bánk jelleme előttünk fejlődik az előre lendítő forradalmi hatásokon és visszahúzó feudális erők legyőzésén keresztül odáig, hogy felindulásában elköveti a zsarnokőlést az országos forradalom elkerülése végett. Maga vallja be: „Vak voltam én is udvarodban, de | Már látok”. Kétségtelen, sokat látott országjáró útján, de hogy igazán mindent lásson, ahhoz Petur és Tiborc is kellett. A nép szenvedéseinek a meglátásához főleg országjárása és Tiborc segítik hozzá elsősorban, bár — mint láttuk — erre Petur is határozottan figyelmezteti. Mégis végső elhatározásához a döntő hatást „kedves bátyjá”-tól kapja. A királynéhoz küldött, de tömlöcbe kerülő Mikhál példáján rádöbbenti, hogy vitájukban neki volt igaza: csak a forradalmi út járható, a zsarnok meg nem szelídül, a közeledésre csak hitszegéssel felel.

Ennek a felismerése tüzeli már Bánkot a királynénál, ahol nem mentegeti többé, hanem kárhoztatja, hogy Gertrud is megveti a magyarokat, pazarolja az ország vagyonát, törvénytiprásokat követ el, a nép kegyetlen sanyargatója, s így a gyűlölet méltó tárgya meráni környezetével együtt. Ennek az emléke tölti el a király előtt is, s szavában ott zúg tovább a már holt ispán lázadása is: „Felért az égre a sanyargatott | Nép jajgatása. . . Zendülés vala mindenütt, s csak ő vala | A gyűlöletnek tárgya.”

77