Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - JEGYZETEK - Szabó Pál: Levél az írók közgyűléséhez
jegyzetek Levél az írók közgyűléséhez Bocsánatot kérek, amiért élő szóval nem tudom hozzászólásomat betegségem miatt elmondani. Soha nem voltam csak szószaporító, de kiváltképpen nem vagyok most, sok vívódásaimban minden rezdülésében fel tudtam mérni jelenünk helyzetét és azt az utat, ami a jövőbe vezet, de amin mi, írók nem teszünk segítésképpen tán két kapavágást sem. Nagyon régtől kezdve egyre több országban és földrészen ismertem meg az embert, mint egyént, családot és társadalmat. így természetes, ma azt is tudom, hogy mit jelent számára az egyre gyorsuló fejlődés. Azt is látom persze, hogy mi az oka annak, hogy az egyre gazdagodó élet megrekedt az egyre modernizálódó családi fészkekben, mintha az egyéni ízlésben, gondolkodásban végképpen megállóit volna az idő. Vagyis. Kettős életet él ma a nép. Az egyik élet az üzemi, munkahelyi kötelesség teljesítése, a lehető legjobban csökkenő munkaidővel, kirándulási vagy nyaralási lehetőséggel; a másik meg az, amit az önmaga hasznára elért az egyén vagy a család. Azt hiszi, hogy már a szocialista társadalomban él, ahonnan aztán majd csak meg lehet indulni a kommunizmus felé. De amit, amiket értelemmel, műveltséggel növelni, segíteni képtelen. Terjedelmes lenne egy „csökkentett” egészségű írónak egymásból eredő és bővebben bizonygató tényeket mondani. Márcsak azért is, hogy divattá vált a tervek és szándékok tengernyivé duzzadt „kapacitásáénak a folyton-folyvást való emlegetése. És emellett még csak nem is igyekszünk meglátni, hogy merőben másmilyen lett mára a valóság, mint amit mond, ír, szuggerál az irodalom. Tisztelt Közgyűlés! De valójában mit is akarok én mondani? Hová is akarok kilyukadni? Nem olyan nagy ügy az egész; csak a következő: Mi, írók, valami érthetetlen okból, már szinte mintha feladtuk volna azt a harcot, amit kezdtünk, és amellyel örök adósságként tartozunk elvnek, népnek, nemzetnek. Látjuk jól, hogy már kettészakadt a szocializmus. Egyik része a végtelen anyagi lehetőség felé megyen, mégpedig szemlátomást adódó haszonnal; a másik pedig; a nép visszahúzódik, begubózik. Amint már mondottam. Így előbb-utóbb valami nagy zökkenő lesz. Valamit tenni kell, mégpedig azonnal tenni. De mit? Mi az, ami a népet és szocializmust elválaszthatatlanul összekötheti? A kultúra. Vagyis az igazi, tehát a szocialista műveltség. És ebben elsősorban is az irodalom. Szép és komoly kezdeményezés volt az írószövetség részéről az országos méretű igénnyel indult olvasómozgalom. Könyvek, de helyesebben betűk tengere árasztja el egyre az országot. De a betűtenger nagy részének semmi, de semmi köze sincs a hétköznapi, de akár az ünnepi valósághoz. Nem vonzza az egyént a szocialista erkölcsre, hitre, magatartásra, hanem inkább közömbösíti, ha ugyan el nem taszítja. Hogyan? Most is meg kell keressük azt, hogy ez szocialista irodalom, ez meg nem, mint a sematikus idők elején? Nem kell keressük. Mert a szocialista irodalom az — keresés nélkül is — szocialista irodalom, akkor is, ha tiszta, igaz és művészi irodalom, vagyis a valóság irodalma. A valóság végtelen a térben és időben, és folyton és folyton változik, s ha ésszel élünk, akkor gazdagodik. Igen, csak a valóságot írni, kőbe vésni, festeni, akkor lesz egy a művészet a szocializmussal. És maga a nép így lehet nemzetté, mert csak így szolgálhatja nemcsak a maga számára, hanem a világ hasznára is a szocializmust. De ebben az írószövetségnek is nagy kötelessége van. Az írószövetségnek éppen úgy benne kell lennie minden rendű és rangú üzem vagy szervezet szívében, mint az egyének által reggelenként munkahelyükre bevitt kezebelinek vagy szerszámnak. Éppen úgy meg kell hogy találja a maga szerepét, hivatását, mint az új gazdasági mechanizmus válságos és érthető számfejtései után megtalálta minden és mindenki más. Ilyen új írószövetségre van szükség. Ami a folyton változó valóságot éli, érzi, írja, munkálja. Hiszen a valóság mint szépség is végtelen, ami soha nem megyen ki a divatból. SZABÓ PÁL 74
