Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Szekér Endre: Fábry Zoltán példája

Harminc év telt el. S az író — minthogy az igazi írók megőrzik hitüket, emberségüket, ars poeticájukat — harminc év után is szinte mániásán, az igaz ügyben hívők rettenetes-erős szenvedélyével szólt újra az atomháború küszöbén. Örökké időszerű a mondanivalója. Mindig van háború, mindig megalázzák az embert, mindig indulnak fegyverek, mindig veszélyeztet a fasizmus. Mert ahogy Ady írta: „Vigyázok, hiába vigyáztok, óh jaj, vigyázok, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.”

Fábry harminc év távolát szembeszegezve mai tapasztalataival vallja, hogy hiába szólt a vártán. Hiába hallatta szavát — bár másként nem tehetett —, nem adták tovább a magányos strázsa üzenetét fegyver s vitéz ellen. Most a Stószi délelőttök című kötetének híres előszavában így szól az író: „Vigyázzatok! Magányos strázsa szólt újra. Váltsátok meg, váltsátok fel végre! Adjátok tovább . . .” Méltó Fábry a nagy őshöz, kortárshoz: Adyhoz. Ady is figyelmeztetett: „Őrzők, vigyázzatok a strá- zsán . . Fábry vigyázott és vigyáz a strázsán.

2. „AZ ÁR ELLEN CSAK EGYEDÜL LEHET ÚSZNI”

1970. áprilisában kerestük fel Fábry Zoltánt stószi házában. Egyedül él, látszólag magányos strázsa ő, de valójában állandóan másokkal és másokért él. Hisz testvérei vannak, számos milliók, mint Babits verse is vallja. S Fábry a stószi gyerekekkel beszélgetve, Illyéssel folytatva eszmecserét, rengeteg olvasójával tartva kapcsolatot levélben új Kazinzyként Erdélytől Amerikáig, fogadva a sok látogatót Stószon: mindig emberek között van. De: ár ellen úszott, s így csak egyedül lehetett. A család nehezék lett volna a múltban. „Én szavaimmal, írásaimmal csak magamnak okozhatok gondot és bajt. Nem kell tekintettel lennem senkire és semmire”. Maga Fábry is sokszor tiltakozott a magányáról szóló megjegyzések, a „stószi remete” legendája ellen. Mert valójában mindig emberek és könyvek között él. Közismert, hogy a nagy vaskapun belépve már a mennyezetig érő könyvespolcok fogadják a látogatót, s a hűs hegyoldalra néző szobák könyvekkel vannak tele. Az asztal mellett, a falnál, az asztalon, az ablak alatt s mindenütt folyóiratok és könyvek „melegítik át” a szobát. Tisztelői, barátai elküldik alkotásaikat a stószi mesternek. Legutóbb a közelmúltban elhúnyt szeretett, pályatárs, Veres Péter is. Könyvek és arcok néznek ránk a falakról: itt egy századvégi Vörösmarty-kötet hívogat, ott egy kedves Németh László-fénykép. S a második szobában a különös szép mennyezetet csodáljuk, a sarokban levő nagy cserépkályhát, rajta a magyar címerrel. Magunkba szívjuk a könyvek s az alma illatát, s visszatérünk az első szobába, ahol Ady Endre bánatos-szép szobor-feje bólint felénk. S nem is szabadulhatunk Ady s az írók, a könyvek hatásától, mi is könyvet, folyóiratot veszünk kezünkbe, szinte Németh László szép szavait idézve „magyar műhelyben” érezve magunkat beszélgetünk, vagy némán önmagunk felé fordulunk.

„Könyvek determináltak mindig: elejétől végig. Ezért mondhattam visszanézőn: „Könyvekből, írók eszméléséből, magatartásából ismertem önmagámra, feladatomra. Én olvasóból lettem író, és ma is olvasóként — a nyomtatott betűk révén — reagálok mindenre. A könyv, az irodalom nemcsak a legnagyobb megtartó és őrző tényező (hagyomány- és nyelvéltetés), de a legpotenciálisabb változtató erő is. A könyv, az írás véd és őriz, támad és újít. Példája vagyok. Egyformán mint olvasó és író: változtam, változtattam.”

Épp ünnepi pillanatban érkeztünk Stószra. Fábry Zoltán írt. Összevethetjük az alkotómunka pillanatait: míg Németh László sajkodi estékről, Illés Endre gellérthegyi éjszakákról beszél, Fábry Zoltán a stószi délelőttöket választja az írás időpontjául.

61