Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - Gál István: Az első angol lexikon-cikk Petőfiről
Péter fia, s ez azt mutatja, hogy szláv eredetű; a fiú ezt a nevet Petőfire változtatta, aminek a jelentése a magyar nyelvben ugyanaz. Megjegyzésre méltó tény, mivel azt mutatja néhány hasonló esettel együtt, hogy olyan országban, ahol a különböző nemzetiségek versengését katasztrofális szélsőségekig hajszolták, az egyik nemzetiség legvehemensebb védői egy másikénak soraiból toborzódhatnak. Petőfi atyja mészáros volt, aki miután mestersége jól jövedelmezett, arra törekedett, hogy fiát valamilyen középosztályú pályára nevelje, és úgy látszik mindegy volt neki, pap lesz-e, ügyvéd vagy orvos. Az ifjú vad volt és nyugtalan vérű, és a színpad rendkívüli módon izgatta, valami színházi produkcióban való részvétei miatt ki is csapták az iskolából Selmecen, ahová atyja beíratta. De mivel nem mert vagy nem akart hazamenni, Pestre ment, ahol 14 éves korában szerény keresetre tett szert a színházban kulisszatologatóként segédkezve, java idejét azonban az utcán töltötte. Apja fölkutatására Pestre jött, erőszakkal hazavitte, és kb. két évig otthon tartotta mint valami foglyot, azután pedig újra iskolába küldte Sopronba. Az első, amit Petőfi odaérkeztekor megtett, az volt,hogy a kaszárnyába ment és katonának soroztatta be magát egy osztrák ezredbe, amelyikről úgy tudta, Tirolban fog állomásozni, ahonnan ö dezertálni óhajtott, hogy a szabad életet élvezze a hegyek között. Az ezredet ehelyett Horvátországba vezényelték, kiábrándulása ekkor oly nagy volt, hogy ágynak esett, és nyavalyája oly súlyosra fordult, hogy az ezredorvos 1841-ben leszerelését javasolta. Most tizennyolc éves korában a Győrtől nem messze fekvő Pápa kollégiumába folytatta tanulmányait, és itt két fiatalemberrel ismerkedett meg, akik azóta bizonyos nevezetességre tettek szert — Orlai mint festőművész és Jókai mint regényíró —, abban az időben Orlai költő, Jókai festő, Petőfi pedig színész szeretett volna lenni, de mind a három tévedett a maga ambiciójában. Petőfi, aki hamarosan elhagyta a kollégiumot, hogy mint vándorszínész folytassa pályáját, úgy látszik sohasem találkozott még a siker legcsekélyebb fokával sem, és hamarosan a legszörnyűbb szegénységbe kényszerült. Egy idő óta szokása volt saját gyönyörűségére dalokat írni, és 1843-ban egy pesti látogatása alkalmával közülük néhánnyal fölkereste Bajzát, az Athenaeumnak, egy népszerű folyóiratnak a szerkesztőjét, akinek azt mondta, ezek egy bizonyos Petőfi szerzeményei, nem említette azonban, hogy Petőfi ő maga. A versek fölkeltették Vörösmartynak, abban az időben Magyar- ország vezető költőjének a figyelmét, aki megjósolta, hogy azok szerzője hamarosan magasra emelkedik, és vállalkozott rá, hogy fölhívja rá a figyelmet. Más barátai irodalmi megbízást szereztek neki G. P. R. James „Erdei napok” című regényének magyarra való fordításával. Az így szerzett pénzzel nekivágott Debrecennek, hogy színészi ambícióit kielégítse, és ott a Velencei kalmár fordításának Marokkó hercege szerepében lépett fel. Gyalog tért vissza Pestre, és Vahot, a Divatlap szerkesztője rendes költői munkatársának alkalmazta lapjánál. Ekkor rövid idő alatt hirtelen híres ember lett, pár héten belül Magyarország legnépszerűbb költője. Két vagy három rövid verse jelent meg minden héten, és azok rögtön a nemzet ajkára kerültek. Könnyed és folyékony nyelve az alacsonyabb néposztályoknak is hozzáférhetővé tette, ugyanakkor a magasabb osztályokban is több forró csodálóra tett szert. A gyors siker, úgy látszik, levette lábáról, és még rajongói is úgy beszéltek róla, mint aki talán Magyarország iegönérzetesebb embere lett. Dicsősége azonban nem volt osztatlan; egy Eötvös sugallatára írt regénye, A hóhér kötele elvetéltnek bizonyult, és amikor 1845-ben a pesti színjátszó társaságnak darabot ajánlott fel, habozás nélkül visszautasították. Ugyanabban az évben azonban lehetősége nyílt arra, hogy a pesti színpadon föllépjen az Áruló szerepében, de ez halvaszületett ötlet volt, fölfogta a tanulságot, és végleg visszavonult a színpadtól. Ezután egy ideig széles körű népszerűségnek örvendett; egy hosszú költeményét, a János vitézt határtalan lelkesedéssel fogadták, annyira, hogy egész serege támadt utánzóinak, nemcsak költészetével, hanem ruházkodásával is, amelyben elég excentrikus volt. Az 1848-i forradalom kitörésekor hírnevének csúcsán állt, ennek egyik leglángolóbb csodálója és előmozdítója volt. Magyarország függetlenségének mindig is kérlelhetetlen szószólója, az arisztrokrácia iránti gyűlöletével is kivált, akárcsak a személyes szabadság iránti forró szeretetével. Március 15-én Petőfi volt az, aki az egyetemi diákságot tettre sarkalta azáltal, hogy az egyetem udvarán elmondta költeményét, a Talpra magyart, amelyet tetszésvihar fogadott; ezt a verset még aznap megszámlálhatatlan példányban terjesztették, ez volt az első cenzúra nélkül nyomtatott költemény Magyarországon; a színházban aznap este, a nap nagy eseményei után újra és újra elénekelte az egész közönség a kórussal egyesülve. Más verseinek is (Most vagy soha, Csatadal) nagy hatása volt a közszellemre. Mint a Kiskunság nemzetgyűlési képviselőjelöltje mégis megbukott, de minden alkalmat megragadott, hogy kinyilvánítsa ragaszkodását Kossuth eszméihez. Amikor 1848. augusztus 21-én a nemzet- gyűlés két pártja, a mérsékeltek és a szélső liberálisok összeütközésbe kerültek amiatt, hogy a magyar hadsereg vezényleti nyelve a magyar legyen-e, vagy ahogy addig volt, a német, Vörösmarty mint képviselő a mérsékeltek oldalán szavazott, akik ez alkalommal 41
