Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Pomogáts Béla: Labancz Gyula versei elé - Labancz Gyula: Öt vers
Labancz Gyula az aggályos költők közé tartozik, akik — a Parnasse művészeinek módjára — „éremnek” tekintik a verset, véglegesnek és kőbe kívánkozónak a fogalmazást. Ezért olvashattunk tőle olyan keveset. Ez a kevés azonban magára vonta a figyelmet. Labancz ugyanis tudja azt, ami minden költészet kezdete: képekbe tud sűríteni egy-egy helyzetet, lélekállapotot. Képei aforisztikus tömörségben jelennek meg, valóban mint az érmeken. Sorai különös telítettséggel szólanak: néhány kifejezés, néhány metafora csupán, s mégis az érzés vagy az emlékezet gazdag tájait sejtjük mögöttük. Olyan költő, aki elkerüli a hivalkodást, a művészet szerepeit és kihívó gesztusait. Csendben él, csak akkor szól, ha sikerült néhány szóba, valamely rendkívül ökonomikus költői szerkezetbe sűrítenie felismeréseit. Ha a hallgatásnak külön költői információt közlő szerepe lehet, Labancznál ilyen sokatmondó ez a hallgatás. Minden versében gyakori a megállás, a szünet. Ennek a „mozaikos” technikának azonban értelme van: Labancz valóban csak azt akarja szavakba önteni, amit fontosnak tart. A beszéd „töltelékanyagát” kíméletlen fegyelemmel rostálja ki, s engedi, hogy a vers az olvasó képzeletében épüljön tovább. POMOGÁTS BÉLA Jlabiuicz Q.yula SZEMÉLYTELEN Most jéggé vált szava tükrözni arcodat belül az izmok hullámmal birkózó igazsága Nyitva felejtett gázcsapok a fák — már látszanak a bőralatti ég kínfoltjai II. Levegőkert A szélnek kerítése nincsen Hintaszék Zsúfolt Személytelen Üveg-arcát ásítás töri szét — Torka szűk utcáján felröppent verebek Valakit valakit virraszt a lámpa eső a léptek szögei jól a csöndben kalapálva Kinn tudta magát felejteni Minden-minden hogy föltárul amíg háttal közelit feléje Feje köré gyűlt lábnyomok — az arc halál utáni tükrözése 3 Forrós 33
