Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám

Vallomás Fábry Zoltánról

Nézem a frissen készült Fábry-fényképeket. Az emlékezetben — visszaidézem — peregnek az évek. A gondolatok türelmetlenül űzik-hajtják egymást. Igyekszem elfogni, elkapni Fábry Zoltán tekintetét: a tiszta szigorúságét, a humanistáét. A képek mellett az asztalon: a nemrégiben elkészített, Fábry Zoltánról szóló monográfia kézi rata.

Ekkor kezdődött a személyes ismeretség. Eveken keresztül faggattam Fábry Zoltánt: életéről, műveinek indítékairól, a néha már csak az ő számára könnyebben felfedezhető szellemi forrásokról, be akartam hatolni egy írói életmű rejtett útjaiba és titkaiba. És Fábry Zoltán hűségesen vallott a levelekben. Cselekvő részese lett az elkészült monográfiának.

Meg kell hallanod hangját: ,,ÉI a valóság. Vak, aki nem látja. Bűnös, aki elhallgatja. Bűnös a szó, mely elhazudja, bűnös a szem, amely álomra hunyódik, és álomban szivárványt keres és talál. Bűnös a kéz, amely mozdulatlan pihenésre kulcsolódik, és bűnös a láb, mely továbbmegy. És áldott a szó, áldott a hang, áldott a szem, a láb, amely szólongat, ébreszt, próbál és keres, néz és lát. kinyúl és segít... Itt kell megszólalni. Innen szólni, indulni, mutatni,bizonyítani: példát, emberi hangot, embervalóságot: itt vagyok .. .”