Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Jugoszláviai magyar folyóiratokban olvastuk
Jugoszláviai magyar folyóiratokban olvastuk A HÍD 10. számában jelent meg Oto Bihalyi-Merin magvas tanulmánya az immár Nobel- díjas Samuel Beckett-ről. A 66 éves szerző — aki szobafestőből lett kitűnő képzőművészeti kritikus és esszéista, természetesen hazai és külföldi tanulmányok után — Kafka és Joyce rokonának tartja az íi—francia szerzőt s életművében a semmivé válás mitológiáját igyekszik kimutatni. Beckett a legszörnyűbb poklot vetíti olvasói elé, az ember magárahagyott- ságát és nyomorúságát valamennyi pályatársánál iszonyatosabb képekben ábrázolja. Műveinek nincsenek „hősei”, csupán névtelen, jellegtelen, arcnélküli szereplői. Pesszimizmusa annyira végletes, hogy csak a soha véget nem érő nyomort és a semmivé válást ismeri el egyetlen létező realitásnak. Bihalyi-Merin — ami Mihályi Gáborunkhoz hasonlóan — úgy véli, hogy Beckett elsőként beszélt a „dühös fiatalok” hangján a kultúra frázisai és a társadalom képmutatása ellen. A legfontosabb művek kitűnő elemzése során kimutatja Beckett világképének idealista gyökereit, majd igen találóan és szemléletesen summázza az életmű lényegét: ,,Beckett műve, mely a megtört lelkiismeret keserűen magányos költészetéből szívja tápláló nedveit, a Krisztus kínszenvedéseit bemutató középkori passiójátékok új megfelelője: ateista passiójáték korunk kínszenvedéseiről.” * A vajdasági magyar kulturális és közélet heves, de legtöbbször meddő vitáiról szól Saffer Pál Viták helyett — vitákért c. értekezése. Saffer a viták eredménytelenségének okait kutatva mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a viták rettenetesen elszaporodtak az utóbbi években: sokszor a legjelentéktelenebb témákról is „vitacikkek” egész sora jelenik meg. De hogyan is hozhatnának eredményt az olyan viták, amelyek során „még soha egyet- 'en vitázó fél sem ismerte el, hogy a másiknak akár csak részben is igaza van”. Persze a ‘tapartnerek olykor szinte beteges túlérzékenysége, türelmetlensége és mindenáron i jlkerekedni vágyása mellett van egy speciálisan vajdasági oka is a viták elfajulásának: a ’üres tér, „a felelőtlenség lehetősége és a felelősség lehetetlensége”. Ugyanis a jugoszláv ! magyarok kulturális tevékenysége nemcsak tartalmában és minőségében változott meg vökeresen, de mennyiségileg is legalább háromszorosa a tíz évvel korábbinak. Ugyan- akko 'iszont a kultúrtevékenység szervezési elve alig változott valamit, „alapjaiban még mindit egy olyan kultúrpolitikai elgondolás nyomai húzódnak meg, amit a tartományi politika közvélemény már régen elvetett, nyilvánosan rövidlátónak és károsnak bélyegzett”. A szerző végeredményben éppen ebben, a kulturális élet szervezeti rendezetlenségében látja a viták elfajulásának és eredménytelenségének alapvető okát. Ezért javasolja egy olyan szabad fórum megteremtését, ahol valamennyi vajdasági nemzetiség képviseltetné magát, ahol „köldöknéző monológok helyett kénytelenek leszünk meghallgatni egymást,... ahol végre tapinthatóan meg lehetne állapítani, hogy mit gondolunk önmagunkról, az eredményeinkről, kudarcainkról és szükségleteinkről — azt, hogy mit gondolunk mindannyian, vagy legalább azt, hogy mit gondol a többség!” * Az ÚJ SYMPOSION legújabb, 54. számában is sok érdekes írást találunk. Ezek közül szeretnénk az alábbiakban kettőről beszámolni a FORRÁS olvasóinak. Az egyiket Végei László írta Koncz István költészetéről, a másikat Tolnai Ottó a mai vajdasági költők útkereséséről. A nálunk még ismeretlen Koncz István 33 éves. Az ötvenes évek végétől jelennek meg költeményei, első önálló kötete most van sajtó alatt. Ez a vajdasági viszonylatban különösen késeinek számító megjelenés ezúttal csupán azt jelzi, hogy Koncz igényes, önmagával mindig elégedetlen s általában ritkán jelentkező költő. Egyébként már évek óta a modern vajdasági magyar líra élvonalában tartják számon. 94
