Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Illés Endre: Szakadékok

Illés Endre humanista író. Régi és újabb írásaiban az embert eltorzító gyávasággal, kishitűséggel, óvatossággal, felelőtlenséggel vette fel az írói harcot, s kíméletlenül „végezte ki”, mondott „ítéletet” (ahogy egyik novellacíme is érezteti), „sebesítette meg” a vele szembenálló szereplőit. Mint B. Nagy László is írta, Illés Endre „sokkal erősebb hőseinél. Nehezen talál méltó ellenfélre”. A „méltó ellenfél” késett sokáig, s főleg régebbi novelláiban „sebezhető” hősöket választott. S épp talán azzal tette gyengébbé, védtelenebbé szereplő-ellenfeleit ebben az írói sakk-játszmában (mely Illésnél életre—halálra megy), hogy írói módszere szerint világosan felépíti önmaga előtt hőse csontvázát, s ezt megtölti élettel. S ez az élet sokszínű: „ötször—tízszer többet kell tudnom róla, mint amennyit megírok. Csak ez az ötször-tízszeres fedezet nyugtat meg, hogy talán megtalálom a nyersanyagban a fontosat, igazán jellemzőt és árulót” — vallotta Illés Endre. Ezért tud kérlelhetetlenül „mattot” adni novellahőseinek, mert ismeri gyengéiket, tudja, hol védhetetlenek az élet-játszmában. De ez az írói alapállás nincs ellentétben humanizmusával. Nem „embertelen”, nem „kegyetlen” író. Nem csupán leleplezni akar, hanem lelkesen fénybe is emelni. Egy példával igazoljuk ezt! A „Csókolód- zók” című írásában bemutat a felszabadulás után a szép gellérthegyi őszben a város forgataga elől menekülő fiatal párt, kik csókolózni járnak az író lakása, ablaka elé. Illést e pillanat líraivá teszi, kedves fiataljaihoz közel érzi magát, így ír: „Úgy szállnak ide, mint a madarak — fél-félórára megállnak, azután kitárt szárnnyal tovább suhannak.” Az emlék villanófénye feledhetetlenné tette e pillanatot. E két fiatal a felszabadulás utáni szép és nehéz időben, a csupa-remény és csupa-rom Gellérthegyen Illés Endre számára „üzenetet” hozott.” Eljutottam hát odáig, hogy olyan házban lakom, amely elé csókolózni járnak. Van ebben megnyugtató és biztonságot adó sejtelem. Madarak sem raknak ott fészket, ahol veszélyt éreznek. Házi isteneim vannak: csókolódzók. Legyünk szerények: Dickens hőse beérte egy tücsökkel a tűzhelye mellett. Én beérem ismeretlen, fiatal szerelmeseimmel.” Az író közelhajol hőseihez, felmelegíti az ő melegük az alkotó szívét is, stílusa is forróbb lesz. Ez is egyik igazolása — úgy érezzük — Illés Endre humanizmusának.

Végtelenül igényes író Illés, mint egyik mestere Babits Mihály. Ez az igényesség kapcsolatban van a szereplőivel szemben támasztott követelménynyel. (Például: a disszidens, itthon is mindig idegen katonatisztet „halálra ítéli” Az utolsó bukás című novellájában.) Illés Endre igényes kortársaival s önmagával szemben is: leleplezi pl. Szomory Dezsőt vagy Hunyady Sándort egy-egy róluk festett krétarajzban. Az írók általában nem szórják szét műveiket. Igyekeznek kötetben átadni műveiket az utókornak. Illés Endre öt-hat kötetnyi novellát hagyott a folyóiratok koporsójába zártan, s hasonlóképpen nem kegyelmezett égi kritikáinak sem. Egyik kötetének fejezetcíme

jelzi ezt a szándékot: az „idő rostájában” kevésnek, súlytalannak érezte sok alkotását. A maradandónak vélt műveket szigorú elv szerint rendezte el gyűjteményes kötetében, a Szakadékokban. Először bevezetésképpen Victor Hugo és Stendhal módszerét veti össze, mintegy ars poti- caként. Majd „Romok között” címmel a felszabadulás utáni időket felidéző tollrajzokat illesztette egymás mellé. Utána „Az idő rostájában” című fejezetben levő írások keményebb, bírálóbb hangvételűek. Külön rendezte útirajzait: „Olasz jelenetek”, „Francia képeskönyv”. Aztán apróbb megfigyeléseket, vázlatokat „Szénrajzok” címen gyűjtött egy fejezetbe. Majd a „Hazai keskeny- film” után az emberi élet nagyobb, súlyosabb fordulatait ábrázoló írásokat rendezte a címadó „Szakadékok” fejezetbe. A fegyelmet, az írói rendezési elvet vegyük észre többek között az Illés Endre-kötetekben, így ebben is.

Egyik kedves példaképe: Stendhal. Illés Endre Stendhalról írt tanulmányában közvetve így vall önmagáról: „Stendhal nem színez, nem szépít, nem dallamosít — ő hangszerelés közben is a logikát hívja segítségül: életteljességre, igazságra, pontosságra törekszik, árnyalatokat tisztáz, a teljes világosság ridegséget gyengéd s benső hűséggé igyekszik feloldani. írásainak legnagyobb részét az értelem fényébe helyezte, a ráció, a franciás fegyelem, az „életteljességre” törekvés vehető észre akkor, amikor az általa vizsgált élet-metszetet teszi az írói mikroszkóp alá. így kinagyít, közeire hoz, kiemel. A szélek halványabbak. De a vizsgálandó rész vagy részek a középpontban vannak. Például az „Utójáték” című novellájában a lecsúszott volt színinövendék és a befutott színésznő régvolt szerelmüknek „utójátékát” játsszák el. A fiú mindent, túl sokat megtesz azért, hogy a lány szerelmi idilljének jól „megadja a módját.” De a környezet visszataszító voltánál is erősebben rajzolja Illés Endre a két ember közti „szakadékot”. S erre jó az „utójáték”, a megjátszott érzés, a hamis hang. Az író mikroszkópja alatt kirajzolódik pontosan az életből kimetszett rész, s jó orvoshoz illően jó diagnoszta. így fejezi be a novellát: „Mind a ketten tudták, hogy soha többé nem látják egymást. Ágnes még visszanézett, de elkésett. A fiú közben behúzta az ajtót.”

„Számomra a kritika testi-lelki szükséglet” — mondta Illés Endre. Érdemes szólni az Illés Endre- életmű érdekes műfaji sajátosságairól. Leegyszerűsítve talán így is lehetne jellemezni: összefonódik életművében az esszé, a novella, a műhely- tanulmány, a kritika, a tollrajz stb. Hiszen szépprózai kötetében, a Szakadékok-ban jelentette meg „A szerelem törékenysége” című drámai játékot ilyen műfaji megjelöléssel: „hármas történet, műhelytitkokkal.” A „Hamlet: epizódszerep” című írása inkább színházi kritika; s az útirajz sem szabályos, amikor a Galata-hídon jár Szemere Bertalan emlékét, megfigyeléseit veti szembe saját élményével . . . Tehát esszészerű írások sem hiányoznak ebből a kötetből. De a

87