Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - Falu Tamás: Cukor és porcelán
Valahol, nagy messzeségből buffanó hangjai hallatszottak az ágyúknak, irdatlan magasságban repülőgépek dongtak, mint hatalmas, ezüst madarak. Én csak álltam az ajtóban. Gyerekmellemben a félelem kalapácsütései már csitultak, de szívem a torkomra mérte ökölcsapásait. Anyám, nővéreim már hordták be a teát, a gyümölcsízes kenyeret a sebesülteknek. Látszólagos béke, nyugalom volt már a teremben, de tudtam, hogy itt háború van. Hogy ezek a katonák tegnap még erősek, egészségesek voltak, s ma a teáscsészét sem bírják felemelni. Kötéseket cseréltek a lányok a katonákon. A tanító úr lepedőjét, párna és dunna huzatait hasították el, a szomszédoktól párnákat, takarókat, szereztek, orvost is akartunk hívni, de a kis szőke katona az órájára nézett és azt mondta nem, mert perceken belül jön a segítség. így találkoztam én az első szovjet katonákkal abban a teremben, ahová korábban minden nap beültem az első pad első helyére, és fennhangon olvastam: Hull a mag az őszi földre ... Abban a teremben, ahol mellettem Kató Marika ült, a göndörhajú, babaarcú kislány, s ahol most, kilenc éves koromban megértettem, mit jelent a háború, mit jelent elszakadni a szülőktől, az otthontól, testvérektől, a szülőföldtől. Mit jelent harcolni, megsebesülni, meghalni, mit jelent fehér turbánnal, bíborszínű vérfolttal a láz bilincsében feküdni ... Kaptam én is egy csésze teát. A küszöbön ülve ittam, amikor az udvaron autók halk motorzúgása közeledett. Három vöröskeresztes, terepszínű gépkocsi jött a sebesültekért, orvosokkal, gyógyszerekkel. Messziről Katyusák vijjogása hallatszott, egyébként csend volt. Érett gyümölcsök kóborló illata, akác és eperfalombok kesernyés lehellete kavargott a levegőben. Mindez Gyomán történt 1944. október 7-én. GÁL FARKAS CUKOR ÉS PORCELÁN 1944 októberének vége felé már egyre közelebbről hangzottak az ágyúlövések. Örültünk ennek, mert felszabadulásunkat jósolták. Olctóber utolsó napján a németek már menekülésszerűen rohantak át községünkön. Útjukat elsodort fák, kidöntött távíróoszlopok és áttört vasúti sorompók jelezték. November másodikén délelőtt 9 órakor az állomásépület falába nagy csattanással fúrt lyukat egy gránát. Ez már az oroszok névjegye volt. Nemsokára szovjet katonák jöttek le óvóhelyünkre, maguk elé tartott félelmetes gépfegyverükkel. Vérbenforgó szemekkel német katonákat kerestek. Déltájban már felmerészkedtem a pincéből, és a ház előtt egy barátságos arcú kapitányt láttam. Odamentem hozzá, hogy szlovák nyelven megszólítsam. Ki voltam éhezve, nagy cukorínség volt az országban. Tudtam, hogy az első világháborúban a jólelkű orosz katonák cukrot dobáltak át lövészárkaikból a magyar katonák lövészárkaiba. Bemutatkoztam, elmondtam, hogy író vagyok, túl a hatvan éven, fő táplálékom a kávé, de ehhez cukor is kell, ez pedig nincs. Kértem, hogy utaltasson ki nekem egy kis mennyiséget a katonai raktárból. Kérésemre nem felelt, csak intett, hogy menjek vele. A lakásáig mentünk. Itt megállt, s mondta, hogy várjak kint. Bement, hamarosan kijött, és egy papírzacskót nyújtott át. Kockacukor volt benne. A sajátjából adta. Visszakísért a házig és nagy meglepetésemre bejött velem. Leült íróasztalomhoz, tintát, tollat és papírt kért. A papírra felírt néhány sort és kezével mutatta, hogy egy rajzszöggel szúrjam fel kívül, az ajtóra. A papíron az állt, hogy ebben a házban egy író lakik, kímélni kell. Pár nap múlva a közeli vendéglőből néhány ember jelent meg lakásunkon, három nagy ruháskosárral. Egyenest ahhoz a szekrényhez mentek, amelyben porcelánjainkat 46
