Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Simonka György: Leninnel - Párizsban

sok reményre jogosítanak. De valószínűnek gondolom, hogy a föld népét, a dolgozó parasztságot nem igyekeznek kellő mértékben ellátni megfelelő agitációval, oktatással és vezetéssel ... Különben nem ismeretlen előttem a magyarok története. Dózsa, Rákóczi, Kossuth ... Földmunkás, kubikos mozgalmaikról is tudok valamit, s budapesti híreket naponta olvasok a német és francia lapokból . . . Van egy magyar ismeretségem — mondotta — Bér Dezső kitűnő magyar rajzolóművész személyében. Bér Dezső meg is ajándékozott engem egy kis karikatúrával, amit talán egyenesen nekem rajzolt. Ezen a kartonon egy bankárt ábrázol, másik feje süveges püspököt, a harmadik pedig egy vadászkalapos monoklis főurat. Hatalmas étvággyal eszik a három fej, s eléjük a tálra mindenfelől nyársonsült háziszárnyasok repülnek. A díszes ebédlő ablakán át látható, hogy kívül három magyar áll: egy rongyos, mezítlábas muzsik-féle, egy fáradt vézna proletár és egy nemkülönben ínséges értelmiségi ember. Ezek a tőlük telhető legnagyobbra tátják a szájukat, várván, hogy az ő szájukba is repüljenek a sült szárnyasok, de biz azok mind csak oda, a felső tízezret mutató háromfejű szörnyeteg táljába szállnak bele . . . Maga bizonyára jobban tudja nálam, hogy igazat rajzolt-e Bér Dezső.

... Ennyit mondott rólunk, magyarokról Vlagyimir lljics. Tudjuk, főleg mi, öregek, hogy Bér Dezső nagyon szellemes és tehetséges haladó felfogású karikatúrista volt, s mint a Borsszem Jankó szerkesztője is a szatíra éles fegyvereivel szolgálta a közérdeket.

A JAKABFFY-ANEKDOTA

Az orosz fiúknak egy hazulról kapott értesülésével kapcsolatban szó esett ezután a nepotizmusról, arról a közéleti visszásságról, midőn kivatalok, tisztségek, méltóságok betöltésénél az érdem és képesség figyelmen kívül hagyásával a családi összeköttetések érvényesülnek a közérdek rovására. Erről lévén szó, s minthogy a társaság igen jó, mondhatni derűs hangulatban volt, nem bírtam elhallgatni egy magyar anekdotát. (Azóta ugyan már sokszor röstellkedve gondoltam arra, hogy ezt ott elmondtam, hiszen nem valami különleges szellemesség, dehát akkor én még olyan fiatal voltam, csekélyke társasági judiciummal . . .) Kont tanár urat kértem, tolmácsolja mondókámat, amit ő szívesen vállalt. Ez volt az anekdota: Magyarországon is gyakran családi hitbizomány jellege van az előkelő, vagy gazdagon jövedelmező közhivataloknak. Aradon például a Jakabffy-dinasztia szállotta meg évtizedekre a vezető pozíciókat. Ennek aztán komikus következménye kerekedett. A délvidéki hadgyakorlatokra a császár-király, Ferenc Jóska, Aradra érkezett. A város, a vármegye, a katonai és közbiztonsági szervek, a bíróságok, az ármentesítő és tanügyi hatóságok vezetői sorban tisztelegtek előtte. Legelőször persze a főispán, bemutatkozván: Jakabffy. Ezután bemutatta, hatalmas mellbőségű büszkeséggel persze, az említett többi pozíciókat betöltő urakat: Jakabffy alispán, Jakabffy törvényszéki elnök, Jakabffy tábornok, Jakabffy igazgató főmérnök stb. Amikor már a végefelé járt és egy ifjú Jakabffy nevű főszolgabírót mutatott be, akkor a király, kissé elképedt csudáikozással nyújtva kezet, a jellemző habsburgi magyarsággal megszólalt: „Hát esz pámulatos! Illen fiadal — és máris Jakabffy!”

Mondataimat Kont Ignác rendkívül ügyesen fordította franciára, olyan hatással, hogy Lenin igen jóízűen felnevetett, de vele együtt Jaurés is, sőt az állig gombol- kozott hideg arcú szimbolista költő, Paul Fort is a levegőbe röppentett egy lenge kis mosolyt. ..

Ebben a hangulatban folytatta azután a társaság az élénk francia „pourparler”-t, amiből én vajmi keveset értettem — s ma már nem is emlékezhetem, hogyan fejeződött be ez a kedélyes alkonyati óra.

39