Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Kunszabó Ferenc: Hontalan honosok
DCuinzabá Cfierene Hontalan honosok ,,A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör.” Székely Vilmos, Vaskút: — Nekünk az olájokkal mind az erdélyi bevonulásig semmi bajunk nem volt: éltünk egymás mellett, elismertük egymást embernek, megfizettük az adót, teljesítettük a törvényeket — de mikor negyvenben Horthy Miklós Hitlertől visszakapta Észak-Erdélyt, Bukovinában is lábra állt a gyűlölet. Ha falvainkból kiléptünk, kiabáltak ránk, hogy menjünk haza! Pedig szót sem szóltunk nyelvünkön, csak az övékén, mégis megismertek bennünket ruhánkról, tartásunkról, s arról, hogy mindig mindenkinek megadtuk a tiszteletet. Befogadott nép voltunk, hát illett szerényen viselkedni — de attól kezdve tűrni sem akartak bennünket. Hova forduljunk, merre menekedjünk? S akkor megkegyelmezett nekünk Magyarország: Józseffalva, Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten — mind-mind tengelyre pakolt; majd bent már Székelyföldön, vonatra váltottunk. Mindenki eljött, mondom, mindenki. Mü fogadjisteniek vagyunk, s nálunk csak a bíró maradt otthon: román volt a felesége, neki egyedül falvunkból, s olykor szükségen felül szolgálta az államot... S mikor úton voltunk, tört ki a háború, a nagy háború: a németeké az oroszok ellen. Még az út felén sem voltunk, mikor ez a hír jött, s utáni mindjárt a másik, a nekünk még kegyetlenebb: Elsőbb úgy beszéltek, hogy Fejér megyébe megyünk, egy gróf fölajánlotta a birtokát, amit felparcelláznak nekünk, házakat építünk, falvakat teremtünk — lassan magra verekedünk; ekkor pedig megmondták, hogy immár nem Fejér megye a cél, hanem a Bácska, mit a jugoszlávoktól nemrég foglaltak vissza, s nekünk oda kell mennünk, más házaiba, más birtokaiba!.. Mit tehettünk?! Vissza nekünk semmiféle utunk nem volt!.. Mentünk hát le, a Bácskába, hol a magyarok idegenkedése, a svábok utálkozása és a szerbek gyűlölködése vett körül bennünket... Én két szép ökröt vittem, negyvenhét juhot, s minden szükségest — s negyedfél év múltán úgy jöttem el, ahogy itt lát: csak a rajtam való ruha! S igen, az asszonyom, meg a küsgyermekeim! Negyvennégy Karácsonya előtt érkeztünk Szegedre, jugoszláv katonák őriztek még ott is. Bevezényeltek bennünket hosszú barakokba, majd másnap ismét vissza, a vagonokba. Ott töltöttük a szent Karácsony ünnepét, oly összezsúfolva, mint heringek az üvegben. Szeged városa nem tudott fogadni bennünket, csak kevés élelmet adott, utána pedig a jugoszláv katonák átkísértek Bajára. Újév napját itt tisztelhettük, kegyetlenül szenvedve az éhségtől, a hidegtől, de legjobban a hontalanságtól ... Baja sem tudott fogadni bennünket. Meséljem még, uram? .. Újból vissza Szegedre, s később újból Bajára. A kísérő katonák már nagyon mérgesek voltak, hogy miattunk minden ünnepet el kellett mulasztaniok. Mikor Baján másodszor kiszálltunk a vagonból, már január közepe volt... négy hét hontalanságban ... az ember többet kibír, mint a vadon szaladó állat... Akkor Baján sorakoztattak bennünket, s azt mondták, jól van, bármelyik németlakta községbe bemehetünk, a sváboknál el is tudnak bennünket helyezni, de számítsunk arra, hogy a legtöbb házban ott a tulajdonos, s nem fognak nekünk örülni ... Ismét a más házába, ismét a más tulajdonába!.. De mü immár semmit sem bántunk, csak fedél legyen a fejünk felett! Napszentültkor érkeztünk ide, Vaskútra. A sváb gazdák nézegettek, mustrálgattak bennünket, hogy melyik melyiket válassza ... Lassan egész Fogadjisten elfogyott mellőlünk, s mü maradtunk: kilencen voltunk, a gyermekek mind apróak, kettő még egészen küsded akkor — nem kellettünk senkinek. Asszonyom sírt, én is nagyon elgondolkoztam, s mégis: ez lett a szerencsénk! Mert a végén szólt a kormánybiztos, hogy áll itt pár ház üresen, a nagycsaládosoknak, és egyet kiutal nekünk! Hogy az Úr áldja meg a halóporában is! 30
