Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - HORIZONT - Kovács Győző: Fábry Zoltán igaza

Ha Fábry Zoltán fentebb említett kategóriáit, s a ritka tapasztalt koncentráltságot vesszük figyelembe, azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az író s z ó t á r á b a n az egymást követő korokban más-más aspektusból kerültek előtérbe a szóban forgó kategóriák, a segítségül hívott képek és hasonlatok. Alighogy kibontakozott Fábry Zoltán az illúziókat ringató kor, ahogy ő jellemezte később, a Narcissos-irodalom korának bűvöletéből, alighogy felfogta ,,a gyilkos élmény” jelentőségét és egész életére elhatározó jellegét — megszülettek azok a Fábry-cikkek, amelyek — több mint egy évtized múltán — könyvekben sorakoztak egymás mellé.

így vált számára az idő igaza Korparanc s-csá 1934-ben, a béke igaza ped igaFegyver s vitéz ellen hirdetésévé 1937-ben. A háborús éveket, a cenzúrát — mintegy jelképi és valóságos értelemben aPalackpostában játszotta ki, kérlelhetetlen látleletet rögzítve a második világháború éveiről, a fasizmusról, körülbelül ugyanazzal a funkcióval, minő Fujik műve, az Üzenet az élőknek. Csak amikor elült a fegyverek zaja, s a tegnapelőtti gaztettekért perelt az emberiség jobbik fele a gyilkosokkal, akkor bontakozott ki új értelmezésben a szocialista vox humana, békeharcé, az atombomba árnyékában vállalt kötelezettségé. Fábry Zoltán akkor újult erővel állt az új értelmezésű vox humana, emberi hang, emberirodalom, valóságirodalom szolgálatába, miként azt A gondolat igaz á-ban, A béke igaz á-ban, aHidak és árko k-ban — melyek az 1948—1956-ig terjedő évtizedről adnak számot —, továbbá az Emberek az embertelensé g-ben című, jelen évtizedünk elejének problémáit rögzítő kötetében, legfőképpen pedig az Európa elrablás á-ban, legutóbb aStószi délelőttö k-ben pontosan megfogalmazta és jellemezte.

íme, a változó időben nem topogott egyhelyben, „mániákus monotóniával” Fábry Zoltán mondanivalója és pályája. Egy valamiben makacs és következetes maradt: a rettenetes tanulságokat híven leltározta, dokumentálta és így hagyja az utókorra. Az író: az emberi erkölcs tisztasága és kérlelhetetlen- sége jogán emel szót, rögzít és nyújt kordokumentumot. Ha tegnapelőtt Münchenre figyelmeztetett, tegnap Nürnberg mementója igazolta vésztjelző hangjait, ma nem kevésbé az, mit az Európa elrablás á-ban állít előtérbe: a változatlanságot, a változatokat a változatlanságban, azt ami felett a történelem és az idő, a humanizmus ítéletet mondott. Még valamiben makacs maradt az író. Az elkötelezettség korát éljük. Fábry Zoltán, korához híven — éppen mert magáévá tudja tenni a modern ember szívdobbanásait — vállalja az elkötelezettség írójának tisztét. Nem könnyű és főként nem hálás ez a tisztség, hiszen Cassandrának sohasem volt hálás a szerepe. Állandóan a tiszta forrásokból kell innia annak, aki helyt is tud állni ebben a szerepben. Fábry Zoltán könyvei és cikkei ezt tanúsítják. Táguló, modern világunkban kell az írónak szembenéznie és fölvennie a szellemi harcot egy infernális világgal. Ebben a közegben járja az író a gondolat mélységeit és magasságait, ijesztő csúcsait és rémisztő meredélyeit, s aki kezébe veszi Fábry Zoltán régi és újabb köteteit — akarva-akaratlan — az íróval együtt kell járnia ezt az utat. „A békét — az emberiség és emberség tulajdonjogát — akarják ma Európa jogán és címén elrabolni . . . Ó, tarts ki, lélek, védekezz! . . . Európa, védekezz!” — írja az Európa e I r a b I á s á-ban, s ki ne gondolna azonnal Fábry Zoltán nagy példaképére, Thomas Mann-ra. ,,A világháborúk századában a világirodalom csak a világbéke irodalma lehet. . . Szophoklész Antigonéjától — Solohov Emberi sor sáig ível a humánum folytonossága. A híd teret, időt köt össze emberséggé” — így tekint az író a tiszta forrásokra — az infernális világban.

Az imént azt mondottuk: Fábry Zoltán a humánum forrásait az emberiségben, az emberségben, önmagában kereste. Hadd idézzük igazolásként Bartókot, aki a tiszta forrás vitathatatlan értékét így definiálta: „Mivel én vagyok a forrás, a művem azonos velem”. Fábry Zoltán — önmagára is mutatóan — sajátos, de a valóságot mindenféleképpen fedő párosítássorban, képletben sűrítette a Bartók-i formulát: antifasizmus — vox humana, fasizmus — antihumánum, antifasizmus — humánum. A forrás valóban az íróban található meg úgy, ahogyan azt a G y i I k o s é I m é n y-ben leírta: „Megrántottam a ravaszt, az út szabad volt. Az út szabad volt és én egy élmény örök foglya és elkötelezettje”. Lehetetlen nem érezni a sorokban feszülő drámaiságot, a fény és árny ellentétét: a pillanatban sűríthető, talán tizedmásodpercekkel mérhető szabadulást és az egész életre szóló elkötelezettség fogságát. Ez a fedezete az író igazságának és igazmondásának.

Fábry Zoltán humanizmusa csodálatos harmóniát rejt magában, amelynek csupán jelképes kifejezője a stószi „magány”, mely szinte önmagában véve is fogalommá vált. Az író aStószi délelőttök előszavában — nem csekély iróniával — cáfolja meg a stószi „remeteség” és „magány” legendáját. A valóságban: a stószi házban — mintegy fókuszban — összegyűjtve találja a látogató az egyén és a nagyvilág gondjait. Stósz és a világ. Stósz és Európa. Stósz és a humanizmus. Ezek együttesen avaló- ságotésavox humanat idézik. Végeredményben azt mondhatjuk: Fábry Zoltán ily módon, ilyen emberi és írói prizmán keresztül néz ki stószi házának ablakán — a csöndben, a zúgó-zuhogó kis Bódva patak partján, a stószi fenyvesek alatt, melyek egykor „gyógyírként várták” a beteg József Attilát. Ezzel tulajdonképpen meg is fogalmaztuk azt, amelynek elsőségét nem tulajdonítjuk magunknak: Stósz — mérték lett. A szlovenszkói, a szlovákiai magyarság magatartásának mértéke; az antifasizmus mértéke; a humanizmus mértéke és példamutatása. Rend és harmónia: így kell élnie az embereknek, alattomosság és hátsó gondolatok nélkül. Úgy, hogy a tekintet, az írás a lelkületet teljes egészében kifejezze, hogy az emberi gondolat ne legyen megannyi kuszaságnak fedezéke és éltetője!, „Csak tiszta forrásból!“ Az emberi magatartás példakép legyen, a gondolat tisztaságának mindenkori

69