Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - SZEMLE - Seres József: Ratkó József: Fegyvertelenül
'Szemle RATKÓ JÓZSEF: FEGYVERTELENÜL „Harminckét éves vagyok — érett /a halálra" . .. írja Ratkó egyik költeményében, s ez a keserű hangütés nemcsak pillanatnyi letargikus hangulatból született, s nem is csak azért, mert kitűnő indukáló felkiáltás keserű panaszok versbeöntéséhez. Az élmény, hogy ebben az országban mindig részvétlenül pusztultak el a legjobbak, vagy ahogyan ő megfogalmazza, a „fényes elődök”, úgyszólván az egész kötetét áthatja. Ezt fejezi ki már a cím is: Fegyvertelenül. Védtelennek érzi magát az élet, a világ minden hántásával szemben. Menekülne, de úgy érzi, nincs hova. Nincs is miben bizakodni, hiszen „hiába kapaszkodott József Attila is, lám, senki sem nyúlt utána". Mennyi ellentétes érzés, indulat fakadhat ebből az életérzésből! Harci elszántság és lehanyatlás, remény és pesszimizmus, lázas útkeresés. S valóban, ezek mind ott élnek Ratkó József verseiben. De hogy mennyire ellentmondásosan, annak érzékeléséhez elég utalnunk arra, hogy az 1966-ban megjelent első kötetének még ezt a címet adta: Félelem nélkül. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nem valamiféle dekadens pesszimizmusról vagy felvett pózról van itt szó. Ratkó nem a belenyugvás, nem a kétségbeesés, lemondás hirdetője. Harcra készül, de „Legyen okos az ember — harcra csak igazira bátor!” (Csak igazira) Egyelőre azonban bizonytalan. Keresi, miben kapaszkodhatna meg akkor, amikor „Egyedül van a világ /fénytelenül (Éjszaka), s a biztató fények helyett „A rokkant úton szekerek nyikorognak megrakva kővel. (Üzenet) Rokkant utak, vak, világtalan ég, megüvegesedett, kihűlt csillagok, a bújócskát játszó halál. íme, ilyen képek, metaforák hirdetik a világ sebeit, s a reménytelen reménykedést. Mert azért akár harci riadónak is tekinthetjük „A halálig” című beköszöntő versét: „Én, egy a fegyvertelenek közül, egyensúlyozva egyszál hitemen a félelem szakadéka fölött énekelek. Magamat bátorítom. Talán eljutok a haláli g.” Persze, szokatlan riadó ez azért. Erőteljes költői hang, amelyben mégis ott van a rettegés, de ott van a tudatos közösségvállalás is: „egy a fegyvertelenek közül“, s egy kis ironikus fintorral zár: „Talán eljutok a halálig”. Ez a fintor (vagy önirónia) is a bizonytalanság érzéséből fakad: talán igen, talán nem — ez él a költőben, ha saját vagy az emberiség jövőjére gondol. De ez a kétkedés érezhető saját művészetével kapcsolatban is. Csaknem általános jelenség ma, hogy egészen fiatal költők ars poeticájukról írjanak még költészetük elmélyülése előtt. így érthető, hogy Ratkó József is megkísérli, bár csak kis szilánk, azaz rövid versvallomás formájában, amelyben érezhetően Illyés Gyulának a Három öregben tett vallomása cseng vissza. Úgy érzi, azért született, hogy a szántóvető, kovácsok helyett „szép szót” találjon a „kőre /a tücsökre,/ az égre”, tehát a világra, az életre. S az első ciklus sötétebb verseivel szemben megkísérli felfedezni a világ naposabb oldalát is. És hogy nem minden remény nélkül, azt olyan kitűnő versek mutatják, mint a Tavasz, az Ősz, a Harmadik stb. Képei, hasonlatai ezekben a legeredetibbek, legkifejezőbbek. S közülük is talán a Tavasz a legjellemzőbb. Csupa eleven, életet sugárzó mozgás. A „suhanc akácok” „feszengnek”, az „újszülött levélkék /félve a fényt tapogatják”, „gyalogol az út kőcsizmában" stb. Érezzük benne az új élet születését. Derült mosoly, készülődés és törékeny zsengeség, finom, groteszk fintor a vers végén. „A táj szegény még: tücsök tüsszög, cincog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte.” 92
