Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Két javaslat a Magyar Parasztfestők Múzeumának alapítására Kecskeméten - Ortutay Gyula

elriasztó környezetből félig tönkretett kedves műveket ment ki), beszélget paraszti művészeinkkel, akik kiléptek a névtelen paraszti alkotók sorából, kiléptek a hagyományos diszítőművészeti módszerek, stílusok köréből s beszélgetéseit magnón rögzíti, a művészeket s műveiket filmre rögzíti s kiállításokon, bemutatókon, tévé-adásokon keresztül agitál gondolata megvalósításáért. S most ismét előre lépett: javaslatát továbbfejleszti, egész gyűjtött értékes anyagát, múzeumi rangú s megőrzendő felvételeit egy ilyen múzeum alapjaihoz felajánlotta Kecskemét városának. Az a meggyőződésem, hogy ezt az ajándékot a városnak örömmel kell fogadnia, s érdemes erre a kezdeményezésre úgy felelni, hogy Kecskemét egy alkalmas, megőrzésre érdemes paraszti portát biztosít (vagy ha egy civis-porta akad, az se baj!) ennek a lényegében nem túlságos nagy múzeum számára. Hiszen, sajnos, nagy volt a pusztulás az ilyen anyagban. S nem is kellene tán eleinte nagyobb apparátus: filiáléja, leány-intézménye lehetne a Városi Múzeumnak.

Az úgynevezett „naív festőknek, művészeknek” (s ez a világszerte ismert elnevezés nemcsak parasztfestőket takar) ma már mindenütt nagy a becsületük. Kiállításaikat nagy katalógusokban foglalják össze, állandó kiállítási termeik, jól őrzött gyűjteményeik vannak, s csak a szomszédos Csehszlovákiában, Jugoszláviában is nagy a becsületük. A „finánc Rousseau" annakidején Apollinaire, Picasso köréhez is kapcsolódott, s hol kifigurázott, hol szeretettel fogadott tagja volt e társaságnak s művészetének jelentősége ma már vitathatatlan, vagy említhetném a néhány éve elhunyt öreg amerikai festőnőt, a Mamiét, ahogy közönségesen nevezték, havas tájait, vidám csoportos képeit számtalan kiállítás, reprodukció vitte világhírre. A mai parasztfestőinknek a két világháború közt amolyan kétes divatja volt, „őstehetségek” felfedezésével foglalkozó üzletemberek csaptak körülöttük sokszor megalázó, sokszor hazug és lármás hírverést. Módszerüket nem szerettem, inkább ricsaj volt ez, nem felfedezés. Pedig jelentőségükre olyan művész, költőfigyelt fel, mint Kassák Lajos. Nehéz életükön semmi sem változott, műveiket nem őrizte, nem védte senki, s amit az utóbbi években Moldován nem mentett meg, az ma is jeltelenül kallódik, ki tudja hol. Még jó, ha egy-egy gyűjtő lakásán, s nem kocsma padláson, fészeraljban.

Ez a művészet, a naív művészkedés s közte a mi parasztfestőink, faragóink művészete pedig nagyobb figyelmet, jó múzeumi gondozást, dotálást, rendszerezést érdemel. Átmeneti művészkedés ez, s már- azért is fontos mind a néprajz, mind a képzőművészet számára. Nem valami szentimentális lerendezéssel kell fordulnunk ehhez a művészethez, ha úgy tetszik művészkedéshez, ha nem is egyszer el, ragad bennünket tiszta bája, formai ötleteinknek kedvessége, nem is egyszer a valódi művészi erő amely a világlátás és az önkifejezés egységét adja. Ez az átmeneti forma sok finom, „mulatságos” kifejezési módja mellett a társadalmi fejlődésnek, a művészi önkifejezésnek igen tanulságos példázata. E művészet tanulmányozása során, szemünk láttára lépnek ki az évszázados, hagyományos őrizetformák, a névtelen közösségi hagyomány művészi kötöttségei közül azok a paraszti személyiségek, akik már az egyéni kifejezés tartalmait, formáit keresik. Vergődés is ez a művészet, szenvedés is: amit tudós módra a társadalmi differenciálódás folyamatának nevezünk, a társadalmi munkamegosztás jelentős lépésének. Mindaz, ami évszázadok, évezredek fejlődésmenete volt, az itt van előttünk, ezekben a még szinte érinthető évtizedekben, még nem is egy él és dolgozik e művészek közül, akik évszázadok terhével, megszabott és megszokott kifejezési formáival küszködve önmagukat is keresik, a létüket meghatározó világot is ábrázolni, megérteni akarják — vagy egyszerűen játszani, örvendezni a formáknak, a harmóniáknak, amit életük kibontott bennük. Távolodnak a szőttesek, cserepek, faragások paraszti világából s nem egyszer kezdetleges eszközökkel, dadogó formanyelven közelítenek a képzőművészet számukra néha ismeretlen, néha elérhetetlennek hitt világához. Kevés ily megrendítő, kevés ily tanító erejű folyamat! Mintha nagy mesemondóink regények, elbeszélések írásába fognának. A művészi teremtés, az egyéniség kibontakozása— mind-mind megfigyelhető, eleven létében tanulmányozható paraszti festőink, művészeink alkotásaiban. Ezért lenne jelentős egy ilyen múzeum megvalósítása.

S természetesen azért is, hogy e művek ne kallódjanak tovább. Az a meggyőződésem, hogy Kecskemétnek, amely jogosan nevezi magát nemcsak Katona József, hanem Kodály Zoltán városának is, élnie kell a most kínálkozó szép lehetőséggel, okos javaslattal. Valósítsuk meg a magyar parasztművészeink múzeumát.

80