Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekér Endre: Arcképvázlat Buda Ferencről

a Roham, mely — véleményünk szerint — csak a ma élő legrangosabb magyar költők versszínvonalához mérhető, csak Nagy László és Juhász Ferenc nagyverseiben érezhetjük ezt a sugárzó erőt, biztos nagyságot. Ezt a verset nem fogja elmosni az idő áradata! Gyökerei mélyre nyúlnak, ágai pedig a magas ég felé.

Talán furcsa az, hogy ezt a verset a „szerelmes” versek közt idézzük, hiszen több annál. Ez igaz. De alapvető élménye a családja felett virrasztó apa vívódása, s ezért kötődik ezer hajszálgyökérrel a szerelemhez. (A családos ember gondjait már az idézett 1965-ös vallomás is fejtegette az Új írásban, de csak most érett verssé, izzó gondolatrohammá.) Egy pillanatnyi fegyverszünet az éjszakai csönd a költőnek, mert „négy ember lélegzete” süllyeszti és emeli állandóan, figyelmezteti arra, hogy cipő kell a gyereknek, ruha, lakbér és — nincs pénz. Miért nincs?! „Szétrongyolódik a szerelem, mint a zászló, elgurulnak istentől lopott pénzeink” ... A költő szinte csak vaskeménységet talál a világban, de most sem retten meg, alkut nem ismer, nem követi a „szél-hitűeket”. Hiába „töretünk napról- napra”, Buda ismeri a füvek és levelek hatalmát, erdők erejét érzi inaiban: nem tágít, nem retten. Bár olykor a félelem vas-ízét érzi a szájában, biztatja magát: „vagyok bátor jó vitéz”. S a vers befejezése is a bizakodó hangot, hangulatot érezteti, a korább már említett Buda Ferenc-i ars poetica küzdelemmel teli hangját:

Szakadék életünk örökös küzdelem az örömért, maradék ifjúságunkért.

Konok hit nélkül nem megy.

A vers kompozíciója már az összetettebb látású költőt mutatja, aki több hangra ír, aki több szólamban szinte a kórusok együttes zengését hallatva szól. (Itt hadd jegyezzük meg, hogy a Roham c. vers szélesebb horizontú szerkesztése összefügg a költő látogatásaival Varga Mihály irodalmi színpadának próbáin és előadásain. S maga Buda Ferenc is kijelentette, hogy hatott rá a kecskeméti diákok kitűnő oratóriumelőadása.)

6. „A szó nem mozgat dolgot, csupán hangzik, vagy hallgat, üres fazékba mondod, ha nincs hozzá hatalmad.”

A rangos költőket eredeti szóhasználat, sajátos stílus emeli ki a szürke átlagból. Buda nem eredeties- kedik, elkerüli az önismétlés veszélyét, melyre első kritikusai figyelmeztették. Nem téved a monotónia útjára: úgy tud egyéni lenni, hogy népi és modern egyszerre, mint a legnagyobbak. Szinte García Lorca, Nagy László vagy Bartók jut eszünkbe. Csoóri Sándor írta, hogy a „népdal a megíratlan idők lírai emlékezete”, és Buda is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik. Gyermekverseinek üde tavaszi rét-illatát felejthetetlennek érezzük:

Zöldezüst búza, szalma lesz a szára, inge földre feslik, égbe nő szakálla.

S ehhez hasonlóan számos versében lüktet — pulzus-természetességgel — a népi ritmus: „Eltemetlek, /de megtartlak/ /régi szépnek,/ drága dalnak.” Sokszor Buda él az Ady-versekben is gyakori ismétlés kiemelő eszközével. Pl. „Nem akarok menekülni, s nem akarok lemerülni . . .” Népies szóhasználata, képformálása szinte mindegyik versében megfigyelhető: „farkasbundájú hajnal”, „ökörnyálon száll a vágyam”, „s pucér kis esőgyerekek földrehullván fenékre esnek”, gyöngeujjú gyermek-fagy fehérük." Egy-egy hasonlata nemcsak azért jó, mert a vers szövetébe beépül, hanem azért is, mert továbbviszi a verset, kiszélesíti, gazdagítja: „elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvízen a verőfény”; „fejemet fölemelem, mint a füvek a zöld katonák.” Szemléletessége nem egy-egy megdöbbentő nyelvi leleményre épül, hanem egyszerű, népi képanyagával szinte kézzelfoghatóvá válik: „búbjáig megfagy a vízcsepp”, „a csend tömött kontya szétbomlik forogva”, „nyereg alá törik az iramló időt”, „kapufélfához kötötték csöndet, a harapós kutyát.” Sokszor visszatérő szavai már költészetének jellemző idézik: a „vas", a „kő” a kemény egyéniséget és költői világot juttatják eszünkbe. Felette „vassisakos mennybolt”, „vasveretű” éjszaka, „vas-szarvú” idő, „vasízű” virradat. „Kőlevelű” fák között jár, „kő” közé szorult, „hegyre hengergetem napjaim köveit”, „felfelé gördülő kő vagyok.” (Raffai Sarolta is „kő-látszattá kínlódott mintákról” ír. . .) — Gyakori az éles hanghatások érzékeltetése: „sziszegő csillagok”, „csigolyád csikordul”, „rimánkodó falevelek zuhognak a szélben”. Alliterációi megkapóak: „szorgos szelek”, „szelíd szövevény”, „lágyságunknak lassanként lombja szakad”, „vakok vigyáznak, vakoknak vak vezetői vezérelnek”. — A kezdeti versek egyszerűbb mondatai szélesebb mederbe kerülnek, a mondathatárt csak vessző jelzi, de hatalmas áradását nem zárja le. (Az elesett katonák emlékére.)

77