Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekér Endre: Arcképvázlat Buda Ferencről

találta a Példát, az igazi Mértéket. S ez nem kevés, mert: „rajtam tartod az ujjad, hogy ne legyek feledékeny”. Igen, József Attilához igazítja költői lépteit, Vele számol el naponta. „Legyek megszólaló kő, eleven emlékezet.”

4. „Sújtok tavaszi ággal ..

Buda költészetének izgalmas kettőségére, vitatkozására is felfigyelhetünk: a tél és a tavasz képei villódzanak egymás mellett, a fény és az árnyék kontrasztjai szinte a rézmetszetek keménységét juttatják eszünkbe. A költő magányérzése nagyon erős: „Egyedül” címen verset ír, a „néma kövek lettek társai” és:

Hideg füveken háltam, tapostam temérdek sárban.

Ülök az üres lakásban,

fekete kutya a társam (Kutya a társam)

Árvának érzi magát, küzdelmében nincs mellette más, de ez nem veszi a kedvét, ő egyedül is nekivág a hegynek. Sokszor a reménytelenség nehezedik rá, „bükkfanehéz” bújától nehezen tud szabadulni, „gépuskagolyóként” hull a földre, „félvilágnyi” baj kötözi, „fenék” eszik, „sóhajok hurkolják” a szívét szorosra.

Állok a nyakvágóhídon,

csillag les rám, kurta szigony. (Csillag les rám)

A tónus itt is sötét: „nyakvágó” hídon áll, a messzi csillag képe sem szívderítő az ő számára, hisz az neki „kurta szigony”.

De az egész Buda Ferenc-i költészetet mégsem érezzük sohasem pesszimista hangvételűnek. Inkább a küzdés, a szinte Madách lmre-i küzdés gondolata él ezekben a versekben, s mivel az életben e küzdés erőt követel: ez az erőteljesség, ez a férfiasság lendíti át a költőt és az olvasót is a pesszimista nézetből a bizakodóba. Mert akiben van erő a küzdelemre, az sohasem keseredik el. Buda „felemeli a fejét”, „négykézláb, de fölmásztam a fényre”, „csillag les” rá. S amikor a halállal birkózik, még akkor is bizakodik: „élve kivet a tó”, „erdők ereje inaimban”. Minden szorongattatás ellenére így kiált fel: „a tölgyfák derekán tapadó mohazöld remény kié lenne!” (Roham). És a gyakori komor téli képek mellett ott villognak a tavaszi színek is: „éled a tél-tarka mező”, „csorba gerincű hegyek májszín bozontját” nézi, járja „a sürrögő somogyi erdőt”, s amikor mély a sár falun, tudja, „lágyul az idő”. Az Eső és este című versében a pocsolyák „nyílt tükörarcát” látja, „tréfás”, vidám vibrálásuk a költő hangulatát érzékeltetik.

Bizalom, bizakodás, remény. Buda ezt írta vallomásai fölé: „Bizalom és őszinteség”. Ezt kéri, és verseivel ő maga is ezt sugallja nekünk, olvasóknak. A Szólaljatok című verséből is ezt a bizakodó hangú költői hitvallást idézhetjük:

...nem lehet igaz, hogy vér és erő hiába elároklik, harsány hazugok torka bedagadjon a ti szavatoktól...

5. „Szétrongyolódik a szerelem, mint a zászló ...”

Buda legismertebb versei a szerelemről szólnak. Ragyogó ritmusú sorait sokan szavalják. Diákok és hivatásos előadóművészek. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy mi ezeknek a verseknek a varázsa: talán a póztalanság, a népies egyszerűség, az őszinteség közvetlensége, a vallomás forrósága . . . Hiszen lehetne-e kedvesebben és egyszerűbben kifejezni a távollevő kedves örökös „közellétét”?

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!

Rádcsukom a szempillámat.

Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben. ..

Máskor a szerelmes szíven levő fehér hó forróságát érzi (Szürkésszemű), olykor a virágénekek remek ritmusában vall a „tűzfehér test” öleléséről, (Égő virágének), néha a ráolvasás kedves féltése szólal meg: „vigyázok, hogy a csillagok s kövek köszönjenek” (Mondom), s „testedben kivirágzik, amit beléd leheltem, a vérillatos vessző, könyörtelen szerelem.” (Trágyaterítgető . . .)

1968-ban jelent meg a Kiskunságban, majd az Új írásban Buda Ferend eddigi legjelentősebb verse76