Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Kristó Nagy István: Párizs és Kiskunmajsa között

sötét alaptónusból kirag/ogó világos színekkel, az alföldi szegényemberekkel együttérző tematikával, de a német festészettel való (még maguk által is tagadott) belső rokonsággal is, mely München és Düsseldorf hatásától a forradalmi expresszionizmusig terjed, mert az alföldi festészet minden, mélyen magyar jellege ellenére ezek nélkül elképzelhetetlen.

Tudom, mindez vitatható, de legalább vitatnók meg. A művészettörténeti, esztétikai, elemző tevékenység azonban mindenképpen értelmetlen a művekre való konkrét utalás nélkül. Az általánosítás próbája pedig — az ellenpélda. E távirati stílusban összefoglalt gondolatmenet próbája éppen nem az évszázados folyamatot mintegy betetőző, ezévi őszi vásárhelyi tárlat remek összképe, mely nagyonis összefér a fenti következtetésekkel, hiszen éppúgy megvannak a kapcsolatai sajátos népiséggel és a tízes-húszas évek német expresszionizmusával, mint a szocialista festészet eddigi csúcsteljesítményét elért mexikói festészetnek, s éppúgy szintézise és továbbfejlesztése ezeknek. Az igazi „ellenpróba” egyetlen festő egyéniség nemrégiben bemutatásra került retrospektív kiállítása: Járitz Józsáé az Ernst- Múzeum termeiben. Nem kritikai közhely, mikor meglepetésről adunk számot, s nem szónoki kérdés: hogyan lappanghatott ez az európai rangú életmű? Nem a női festőnek szól a meglepődésünk: Morisot, Cassatt, Becker, Valadon, Laurencin, Kollwitz és Vieira da Silca óta nem csodálkozunk a festőnők remekművein sem. A meglepetés az, hogy egy magyar nő a tízes-húszas évektől egymaga megteremthette az alföldi festészet franciás irányát. Mindaz a színgazdagság, dekorativitás, formajáték és életszeretet, mely a párizsi iskola legjavára napjainkig jellemző, nagyon tudatosan jelen van festészetében (már a húszas évek óta!), s mindezt a magyar valóság, a kiskunsági táj, a paraszti munka apoteózisának szolgálatába állítja, már akkor is azt a derűt és harmóniát találva meg, amit a legnagyobb alföldiek hiába kerestek, s ami a mai vásárhelyieknek is csak elvétve sikerül, Kurucz egy-két nagyvonalúan emberi képében, Szalay életprogramot adó modern „oltárain” vagy a Tornyai sötét látásmódja alól

csak nemrégiben felszabadult szintén idős festőnő, Kovács Mári meleg emberséget sugárzó kis remekeiben. Félreértés ne légyen: néhány évtizeddel ezelőtt, sőt szinte napjainkig — a paraszti életforma problémáinak nemcsak a gyakorlati, hanem szinte a szubjektumban való megoldásáig — a lényeget csak az alföldi nagy mesterek megrendítő, sötét látása, drámaisága tükrözhette vissza. Az alföldi mesterek, ha megjárták is Párizst, ezért nem vehették át a párizsi festészet játékos ga;d igságát és életörömét, arra a forradalmiságra pedig, amit a németekkel szintén rokon Derkovits vagy Dési Huber elszánta magát, nem volt erejük vállalkozni, mert ehhez a paraszti világ nem szolgált inspiráló társadalmi háttérrel. Ám míg az alföldiek: Tornyai, Koszta, Nagy István, Holló, később Kohán és Kurucz, sőt még Németh József is, a sötét és szigorú világban keresték a nagyságot, szépséget és humánumot, addig Járitz Józsa ugyanolyan tájak, tanyák, emberek, állatok, munkafolyamatok ábrázolása során talán felszínesebben, mert színesebben, játékosabban, harmónikusabban — mégis a jövő szocialista alföldi festészetét készítette elő, mert nemcsak a szenvedő embert, s a szigorú külső és belső rend egymásnak feszülését látta meg, hanem a feloldódást is. Ez az évtizedek óta minden évben több hónapon át Kiskun72