Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Moldova György: Az elbocsátott légió
fejezetet ilyen gondolatok indítanak: ,,Az a legrosszabb, amikor magával az idővel kerülünk szembe.” Vagy: „Nem az történik az emberrel, mint amit elsőre gondol.” A 143. oldalon: „Nem úgy történnek a dolgok, ahogy kellett volna”. A „Fű alatt” című elbeszélésben: „A baj az volt, hogy labdarúgó lettem." Gulyás gyakran él ugyanazokkal a sztereotípiákkal. — A kontrasztot legalább tíz esetben a fekete-fehér ellentétéből rakja össze. A megálmodott szép környezetből pedig ritkán maradnak ki a „vérvörös rózsák” és a „fehér liliomok”. Nem teremt feszültséget, hanem egy-egy akciót utólag indokol. (Ez egzaktan kimutatható, ha valaki veszi a fáradtságot és megszámolja a magyarázó mellékmondatokat.) A tizenegy elbeszélés fölösleges terhektől nehézkes. A fellazított időrend az alkotás során látszólag kevesebb figyelmet követel, holott a lehetőségeit kihasználni legalább olyan nehéz, mint szabad verset írni. Olyasfajta művészi készséget követel, amely pusztán a szerkesztéssel képes megvilágítani az alakok kapcsolatát, a cselekmény mozzanatainak egymást kiegészítő jelentését. Ennek a hiányát nem pótolja az alkalmanként lebegő-légies hatású, finom nyelvezet. A megállapítás nem csupán a ma 42 éves, első kötetével jelentkezett Gulyás Jánosra vonatkozik. HALÁSZ GÉZA FERENC ./Holdam &yü'9>j Az elbocsátott légió Jó író Moldova György, nincs szüksége mentegetésre, hamis magyarázgatásra, köntörfalazásra. Egyenesen megmondhatjuk, hogy legújabb regénye rossz, félresikerült munka. Koncepciójában, kivitelezésében egyaránt gyenge teljesítmény. A könyv témája az ÁVH volt tagjainak története az elmúlt évtizedben. Semmilyen regénytől nem várunk teljes történelmi körképet, tudományos elemzést, de nem kezelheti olyan szabadon a tényeket (különösen nem, ha a közelmúltról van szó, hiszen testközelből ismerjük), ahogyan az író teszi. Moldova tudósításai a korról nem haladják meg azt a jólértesültséget fitogtató szintet, hogy Állampusztára nem vitték a fegyvereserő elítéltjeit, oda csak civil rabok kerültek. Az író emlegeti ugyan a Rajk-pert, de minden konkrétum nélkül. Á „személyi kultusz” varázsigéjével nem lehet érzékeltetni az ötvenes évek valóságát, légkörét. A kor emberéről, az emberi viszonylatokról szinte semmit se tudunk meg. Amit közöl, az inkább kuriózum. Aki „Az elbocsátott légió” alapján próbálna meg tájékozódni történelmünkben, az könnyen azt hihetné, hogy az ÁVH volt Magyarországon a forradalmi erő, ennek feloszlatásával „árulás történt, az ellenség vér nélkül elfoglalta azokat a pozíciókat, amiket ötvenhatban erőszakkal sem tudott”. (Nem tévedés, ez szószerinti idézet.) S napjaink politikája a weimari Németországéhoz hasonló, mert az állam „szégyenlős”, „nem mer élni hatalmával, és átengedi a pozíciókat saját eljövendő gyilkosainak”. Nem kell különösebben bizonyítani, hogy az ilyen felfogásnak mennyi köze van az igazsághoz. Ennyire nem szabad félrerajzolni a kort egy olyan munkában, melynek az anyaga történelem. Smidt Flórián kalandjai a „Magányos pavilonéban még talán nem estek nagyon túl a hihetőség határán, ott még volt valamelyes kapcsolat a szereplők és az élet között; de újabb története teljesen alkalmatlan arra, hogy rajta keresztül az író elérhesse célját, a forradalmár típusának bemutatását a konszolidációban. Flórián, ez a moldovai hős, lélektanilag és társadalmilag egyként hiteltelen alak: fikció. A mögé vetített világ a különcségre beállított fantázia terméke. S a kettő kapcsolatának nincs sok köze a realitáshoz. A leírt események közé kevert tények, valóságszilánkok az írói szándékkal ellentétben nem erősítik a hitelességet, hanem a regény világának képtelenségét fokozzák fel. A regény csődjét teljessé teszi az a körülmény, hogy az író mélyen saját színvonala alatt hozta létre művét, régi kliséit alkalmazta fáradt rutinnal: mintha önmaga paródiáját akarta volna megírni. Stílusa felszínes, henye, közhelyes; az alakok beszéde közben a papír zörgését lehet hallani. Sportnyelven szólva: az író nem volt formában. Ebből nem kell messzemenő következtetést levonni. Minden íróval előfordul. Biztosak vagyunk abban, hogy e kudarc után Moldova ismét művészetéhez méltó alkotásokkal lép a közönség elé. Az olvasók szeretik Moldova műveit, főképp talán azért, mert az író szívesen fordul vissza a regény örökségéhez, a meséhez. Szeret mesélni. S az olvasó szereti olvasni. Ritka ez a mai száraz, agyonintellektualizált, túlabsztrahált prózában. Az olvasó hálás is érte. De szeretné megkérni az írót: az igazságról meséljen neki. Örülnénk, ha „Az elbocsátott légió” rossz előjele után is merne vállalkozni arra, hogy erről a korról írna még, átgondoltabban, hitelesebben. Hiszen alaposan ismeri. S ezzel a regénnyel nem mondhatta ki az utolsó szót, amit erről az időről tud. Várjuk az igazság meséit. SIMON ZOÁRD 142
