Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - SZEMLE - Seres József: Ladányi Mihály: A túloldalon

„Ha csak alkalmi örömökre vágytok, adunk majd valami örömöt —

Ha csak a csurgli, a hepaj, a zri, hát jó, majd rendezünk”

de utána semmi köze már hozzájuk, („a hajnali utcán már nélkülünk támaszkodtok a falhoz”) hiszen megkapták amire vágytak. Azon túl „öröm- szemétdombok guberálói, mit kezdjünk veletek?” De szereti és megérti mégis őket. Megérti ostoba, tűntető torzonborz figurájukat is, mert túllát mai lényükön, riasztó valójukon. Miért is esne kétségbe e miatt, hiszen nem is olyanok már mint hiszik magukat:

„szál gitárral álmodnak öröklétet mialatt az öklük vaskosodik mert az öklük már okosabb náluk”

Ladányi népszerű költő. Népszerűségét, úgy hiszem, elsősorban egyszerűségében, költői tisztaságában, meghökkentő merészségében és újszerűségében kell keresnünk. Egyszerűség és újszerűség! Mintha ellentétben állanának ezek egymással, pedig Ladányi költészetében mégis együtt találjuk. A legegyszerűbb, gyakran leghétköznapibb szavak kapnak új fényt, csillogást verseiben, s teremtenek új viszonyokat, képeket, keltenek gazdag asszociációkat bennünk. Kerüli a nagy szavakat, szavai mégis mindig célba találnak. „Valaki” című versét például így kezdi:

„Idekönyököl este az asztalomra s repedt nehéz szétdolgozott kezét ráejti a riadt papírlapokra”

Valaki tehát, aki meggátolja, hogy másra gondoljon, másra emlékezzen, mást akarjon. Valaki, akinek nem említi a nevét sem, és nem is kell említenie, mert benne él, egyedül tőle nem szabadul el sohasem s akiről azt érzi: „Szegény szeret csak így szegényt”.

Menekülés ez, de lázadás is egyúttal. Menekülés a kísértő, rémítő valóság kelepcéi elől valami lágy, biztató vizionálásba. De lázadás is: tiltakozás a nyárspolgári örömök, feledések posványa ellen. Mert senkit sem utál, senkitől sem irtózik úgy, mint ettől a fajtától, aki „Mindent kiszámol mindent följegyez” . . . „Jóváhagyás nélkül nem nemzik és / engedély nélkül düh nem önti el”.

A tiszta, szép élet reményét szeretné ébren tartani az emberekben, ezért ébresztgeti mindig jobbik önmagát. Ezért idézi a kölyökkor álmait, és ízlelgeti az igazság, szabadság ízét a lobogó szélben. És ezért festi a sötét képeket, álmokat, víziókat is néha már reménytelen, majdnem cinikus kétségbeeséssel :

„naponta felfal minket a Föld

cinikus pofájába vesz és szuszogva jár a Nap körül”

Parlandó című ciklusának egyik verséből vettük ezt a két sort. Sátánian groteszk kacaj ez már. A Föld, amely „cinikus pofájába vesz” bennünket és „szuszogva jár” velünk a Nap körül. Pedig a kép még nem teljes. Hozzátartozik a következő két sor megdöbbentő, groteszkségében szinte már mindent elvető gúnyos kiáltása:

„jóemberek kiáltozunk a fogai között

hát nem találtuk-e fel a humanizmust egymásnak”

Nincs itt kegyelem senkinek és semminek. És mégis: Ladányi nem a pesszimizmus költője. A reménység vándora inkább. Az igaz emberi álmok megszállottja, aki hívja és várja a szebbet. Nem légvárakat épít. Hisz a munkásság erejében. Felveszi fegyverét és hívja: „énekeljünk valamit a Forradalomról”. Békét szeretne, hisz érzi még a gyermekkor gyanútlan örömeit, de most másképpen kell dalolnia:

„Tenyerünk ráizzadt a puskatusra mert szeretjük a puskát Jó puskánk mondjuk neki a vért szeresd ne a madarak füttyét ne a szelet mint a költők és egyéb humanisták”

És itt, ennél a gondolatnál meg is állhatunk. A költő sem tudja tovább folytatni: ajánlást illeszt a ciklus és kötet végére:

„Ó hercege e kakofón világnak ha hencegve fekszünk bele a nyálba az istennél ne beszélj rólunk inkább csak könyörögj érettünk Ché Guevara”

140