Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Egy elhamarkodott bírálatról
'űzetnie Egy elhamarkodott bírálatról Ismeretes, hogy A látogató híre megelőzte a regény megjelenését. Már Szabolcsi Miklós Indulatos jegyzetek a mai magyar prózáról c. tanulmányában — amelyet az Új írás februári száma közölt — is olvashatunk róla egy elismerő mondatot: „Egészen újszerű megoldást láttam — írja az irodalomtörténész-kritikus — Konrád György regényében, amely igaz, hogy a francia nouveau roman bizonyos kezdeményezéseit felhasználva, de azokat teljesen magyarrá hasonítva láttató erejű kép a budapesti élet mélyeiből, vallomás az emberi nyomorúság és nagyság bonyolult dialektikájáról.” Szabolcsi még csak kéziratban ismerte a művet, amely májusban jelent meg, de — mint könyvheti kiadvány — csak az Ünnepi Könyvhéten juthatott el az olvasók szélesebb táborához. Azóta rengeteg bírálat jelent meg a könyvről, éppen ezért nem is ezek számát kívánjuk az alábbiakban eggyel szaporítani — bár nem titkoljuk, hogy A látogatót az év egyik legjobb regényének, a mai magyar próza kiemelkedő teljesítményének tartjuk —, csupán E. Fehér Pál írásával (Adalékok egy siker természetrajzához, Népszabadság, 1969. május 21.) szeretnénk vitába szállni. A bírálat szerzője ugyanis, a művet teljesen félreértve, „rossz könyvnek” nevezi és minden tekintetben elutasítja Konrád regényét, íróját pedig azzal vádolja — alaptalanul —, hogy a divat uszályába került, „nem a valóság újat megláttató, művészi újrateremtésére, hanem a divat szabályainak megtartására törekedett.” E. Fehér Pál írásából hiányzik a műből kiinduló elemzés, kategorikus kijelentései mellől pedig a meggyőző érvelés. Enélkül pedig vajmi keveset ér az egyébként dicséretes szókimondás. Igazságtalannak tartjuk bírálatának címét, mivel május 21-én még csak a beavatottak szűk köre ismerhette a könyvet. Hogyan lehetett kapós árú — persze a bennfentesek és a sznobok „szellemi nyomásának” hatására — egy könyvheti kiadványból tíz nappal az Ünnepi Könyvhét megnyitása előtt? A kritikusfigyelmét elkerülte, hogy A látogató nem csupán a valóban megtörtént, hanem az elbeszélő képzeletében lejátszódó eseményekről is tudósít. Részben ebből ered újabb tévedése, amikor azt igyekszik bizonygatni, hogy Bandula Ferike a regény főszereplője: „Nos, e deklasszált, alkoholista házaspár hülye gyereke lesz a regény igazi főszereplője.” A mű hőse nyilvánvalóan csak az elbeszélő, a gyámügyi főelőadó lehet, akinek alakja, jelleme legtöbbször egy-egy „ügyfelével” való kapcsolatában válik jelentőssé, sokatmondóvá, aki csak képzeletben költözik Banduláékhoz, veszi át „a hülye gyerek állati szokásait”, hagyja el családját, munkahelyét stb. Érdekes, hogy E. Fehér Pál feltételesen elfogadja, következésképpen megértette a tárgyalt alkotás lényegi mondanivalóját, mégis felsorakoztatja ellenvéleményét. De milyenek ezek a kifogások? íme az egyik: „A legfontosabb: mit mond A látogató? Ha szociográfia, akkor szükségszerűen csődöt kell mondania, mert nagyon messze van a hitelességtől.” Ez a fenntartás teljesen felesleges és hic et nunc indokolatlan, mivel A látogató nem szociográfia, hanem nagyon is időszerű társadalmi, erkölcsi és filozófiai problémákat feszegető modern regény. A következőkben — Faragó Vilmos egészében elismerő bírálatának egyetlen gyenge pontját híva tanúul— E. Fehér nem A látogatót, hanem saját feltevését, belemagyarázását támadja. Mert a regény elbeszélője tökéletesen tisztában van azzal, hogy az egyéni jótett tényleges — tehát nem képzeletbeli —■ megvalósítója minden valószínűség szerint a zárt osztályon kötne ki. Érdemes ideiktatni a könyv záró fejezetéből néhány mondatot, amelyek félreérthetetlenül elárulják az elbeszélő véleményét arról a „különös krisztiánus eszményről”, amelyet — egyes kritikusai szerint — Konrád regénye „hirdet”: „Kiiktatom magamból a magánüdvösség intézményesített szentjeit, az érdek feletti erkölcs szívpostásait, akik a részleges és közönséges felelősséget fölcserélik a világtörténelmi bűntudat formás elragadtatottságával vagy éppen az egyetemes szeretet szorgalmi feladataival. Kiiktatom magamból e vasárnapi szerepek balekjét és majmát, s a helyükön — többre nem telik — megtűröm a hitetlen bürokratát. Szeretném, ha ez a közepes beosztású, jelentéktelen államhivatalnok — amennyire bírja — nyitott szemmel élne." (263—264. I.) De rossz helyre címezte és ismét nem bizonyította E. Fehér Pál a következő vádpontját sem, amely szerint Konrád György „tudós alapossággal kopírozta le azt a regénytechnikát, amellyel Franz Kafka és utódai az emberi védtelenség, a társtalanság példázatait ábrázolták.” Fehér Ferenc tanulmány igényű és terjedelmű bírálatában (Kortárs, 1969. 9.) bebizonyította, hogy Kafkának mennyire nincs köze Konrád világához. Azt azonban hadd hangsúlyozzuk itt külön is, hogy A látogatóban nyoma sincs semmiféle kopírozásnak, hiszen a modern regénytechnika, elsősorban a francia „új regény” egyes elemeinek (főleg a tárgyi képsoroknak) alkotó módon történő felhasználása — Szabolcsi szavaival: „magyarrá hasonítása”— azért mégsem azonos a másolással. Ma már egyébként sem lehet meggyőző érvelés helyett kézlegyintéssel, egy-egy szellemes, de felszínes paradoxonnal, 137
