Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - Zám Tibor: Tudósok-írók találkozója

készült szociográfiai elemzést juttat eszembe. Mocsár Gábor, aki a Valóság augusztusi számában publikálta a Magyarország felfedezése sorozat számára a dél-alföldi olajmezőről írott könyve néhány részletét, érdekes képet ad a régi dunántúli és az új alföldi olajmunkásokról. Nem titkolja: a zalaiak gyakran ridegnek tűnő fegyelmezettsége részben még onnan ered, hogy a régi Magyarországon a MAORT-hoz bekerülni nagy dolog volt, amit azután senki nem kockáztatott hanyagsággal, könnyelműséggel. E fegyelemnek azonban nem az eredete és nem a ridegsége a fontos, hanem a célszerűsége. Mert kevés helyen dolgoznak az emberek annyira egymásra utáltán, olyan nagy anyagi értékekkel és olyan veszélyek árnyékában, mint az olajmezőkön. Itt a vándormadarak, sőt még azok is, akik megmaradnak, de hivatásérzet nem támad bennük, keveset érnek. Az olajmező teljes értékű munkát és munkást kíván.

A fenti, könnyen önkényesnek minősíthető tanulságoknál azonban talán fontosabb e három eset néhány szembetűnő közös vonása. A három ügyet csak az idő véletlene sorolta egymás mellé? Mégis, hasonló momentumaik határozottan összegeződnek, és talán a sorra kerülő felelősségrevonások hatása is nagyobb lehet, a hasonló esetek elkerülését is jobban segíti, ha e közös tanulságokat keressük, hangsúlyozzuk. Én itt kettőt emelnék ki közülük.

Az egyik, hogy mindhárom esetben részben vagy egészében olyan mulasztások felderítésére és megtorlására kerül most sor, melyeket évekkel ezelőtt követtek el. Régi műbizonylatokat, technológiai előírásokat, gyártási naplókat, anyagkimutatásokat és MEO- jóváhagyásokat szednek most elő, és többen, akiknek bíróság elé kell állniok, régen nem dolgoznak már ott, ahol a vád tárgyává tett hibát vétették. Jótékonynak tetsző, de veszé- szélyes feledés borult a hajdani kompromisszumokra, lazaságokra, kényszerintézkedésekre, ám a következmények most váratlanul visszaütöttek. Tíz és száz hasonló esetben nem történt, semmi, a tartály vagy a cső bírta, az út romlását rá lehetett fogni forgalomra, fagyra, a szükségszerű avulásra. Most azonban, ez egyszer kibukkant a hiba, s olyan erővel, olyan visszhangot keltve, hogy elkendőzésről szó sem lehetett. Nemcsak az okokat, az okozókat is megkeresték és megnevezték.

Tíz és száz hasonlót eset? Ez éppen a második nagy és közös tanulság: a mulasztások gyakorisága. Rutinos műszakiak e perekről hallva elgondolkodva mondják, hogy akkora módosításokat, ami a répcelaki gáztartály gyártásakor történt, ők is naponta javasolnak, jóváhagynak, csinálnak. Ha nincs 0,6-os lemez, jó lesz 0,5-ös is, rézhuzal helyett az alumínium, 500-as cement helyett a 400-as, milliméteres helyett a félcentis a hézag, fél év helyett három hétig ülepszik az út, a festék kicsit már besűrűsödött, s mész kivirágzott, az oldat hőfoka nem 20, hanem 17 C°, a gépkocsi fékjét nem naponta, csak hetenként ellenőrzik, és így tovább, és így tovább.

Sorolhatatlanul hosszú és végtelenül változatos persze a mentő-magyarázó okok listája. Anyaghiány és hóvégi hajrá, szállítási határidő és kevés szakember, főnöki kényszer és veszélybe került prémium ... Csak a végeredmény kétségtelen: a technológia, a szakmai megbízhatóság és végül, de nem utolsó sorban a felelősségérzet olyan fellazulása, aminek káros hatását akkor is mindannyian, az egész társadalom megérezzük, megszenvedjük valamiként, ha nem történik tragédia, ha nincsenek áldozatok.

ítélet most is és általában is közvetlenül csak azokat sújtja —vagy olykor még azokat sem —, akiknek a személyes felelőssége egyes esetekben kimutatható, sőt kimutathatóan súlyos. De tíz, száz és ezer mindennapi döntésünket ne hozzuk meg anélkül, hogy ne gondolnánk rá: és ha holnap vagy tíz esztendő múlva felelni kell? És ha a kis rést, amit most hagyok, a véletlen vagy az idő ilyen szakadékká tágítja, ami másokat is, engem is elnyel? Félreértés ne essék: ez nem óvatoskodásra intés. Hanem felelősségre, gondra minőségre.

LÁZÁR ISTVÁN

Tudósok—írók találkozója

Ha ösztönös szükséglettől indíttatva nem forgolódnék emberek között, hivatalból tenném, mert kötelességem: újságíró vagyok. Kérdezek és választ várok, de mindig elfog valamiféle szorongás, hogy megértik-e a kérdésemet, és megértem-e a választ?...

A technikai fejlődéstől specializálódott világ nagyon különböző munka- és gondolatkörökbe határolt bennünket, s e határokat a nyelv egyre kevésbé törheti át. Erőlködésünk, hogy gondolatainkat kicseréljük, gyakran kudarcba fullad, a gyakori kudarcok közben pedig immunizálódunk egymás gondolatai iránt, olyannyira, hogy fel sem tűnik már: szószecska az, amit gondolatcsere ürügyén rágunk, s értelmetlen az, amit értelmesnek hiszünk.

127