Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - VALLOMÁS - Járitz Józsa: Egy művész útja

sok között, 1934-ben. Évekig alig tudtam kiheverni ezt a produkciót. Ez alatt az év alatt csak két képet festettem. A ház anyámé volt, hogy neki legyen miből élnie, így mi lakbért fizettünk neki. A lakbért ugyancsak százalékos kamatra vettem fel.

Mindezt azért írom le, hogy némi betekintést engedjek a kívülállóknak a kapitalizmus „rejtelmeibe” és a vele járó „örömökbe”. A hát megvolt, a műterem is. Ám sajnos, valamiből élni is kellett. A dolgot most már nem lehetett abbahagyni. Miután kissé kifújtuk magunkat, újabb telkeket adtunk el, és felépítettünk még izgalmasabb földrengések között két négyemeletes házat Hungária körúti telkünkre. Nem mintha mi két házat akartunk volna építeni, de miután egyre sem kaptunk anyagot, kettő lett belőle. Mégpedig úgy, hogy miután az egyik ház földmunkáját elvégezték tavasszal, s anyagot nem lehetett kapni az építkezésre, építészünk kínjában a másik teleknek a földmunkáját is elvégeztette anélkül, hogy bennünket értesített volna. Egész nyáron nem lehetett dolgozni. Őszre kaptunk anyagot, így nem volt mit tenni, nekiindultunk a két háznak, és csodák csodája: két ház lett belőle. Hol munkás nem volt, hol pénz nem volt, hol anyag nem volt. Mindez négy évig tartott: 1939-től 1944-ig. A dátum maga beszél. Ez az épület nem pénzből, ez elszántságból épült. Anyagbeszerzési képtelenségek és lehetetlenségek között. Én már ekkor azért csináltam, mert lehetetlen volt. A lehetetlent legyőzni többé nem pénzkérdés. Be kellett fejezni. Ez már saját erőnkkel való. Négy évi borzalmas küzdelem után végre elkészült. Utolsó pénzünkből kifizettem minden terhet. A bankban az arcomba nevettek: ki fog fizetni? Ilyenkor? Én fizettem. Mondom nem volt pénzkérdés, mint ahogy nálam semmi sem az. Azt építettük végül is, amire a legnagyobb szükség volt: házakat. Megtörtént, a lényeg a tett volt. De hogy teljes legyen az egész, 24 000 pengő adót vetettek ki ránk. Hogy ezt megfizethessük, a Pázsit utcai villánk 1/12-ed részét kellett eladni bátyámnak, a rám eső 1/6 részének a felét. És ezzel a kör bezárult. Az ezt követő ostrom alatt, amit a Pázsit utcai ház pincéjében töltöttünk, testvéremmel megállapítottuk, hogyha marad 3 sértetlen ház, az a mienk lesz. És valóban, eltekintve kisebb sérülésektől épen maradtak a házak.

A legsúlyosabb belövést az én lakásom kapta. A löveg képeim kétoldali sorfala közt, 3 falat áttörve, a képekben csak jelentéktelen kárt ejtve, a negyedik falban pályáját befejezte. A sors iróniája folytán ebben a házban kettőnk lakásáért havi 500 forint házbért fizetek havonta. Én vagyok az egyetlen a házban, aki felemelt lakbért fizetek, mert csak én vagyok az, akinek a teljes lakásra szükségem van. A többiek mind kiadják a fölöslegest. Nekem ez is kevés képeim tömege következtében. íme a sors rámutat: tudsz te lakbért fizetni, amire nem tartottad magad képesnek? Mily dőre iparkodás volt ez! Mért kellett ezért házat építeni, nem egyszerűbb egy műtermet bérelni, amit más épít?! A demokrácia szigorúan megbüntetett azért, amiért 3 házat építettünk, ez a havi 500 forint bűntetéspénz ezért. De sebaj, van műterem. Nem csodálatos mindez? Az ember nem kerülheti el a végzetét. A pénz elkerüli kitartóan, még hegyek mozgatásával is. De mindez csak azért van, mert az ember nem is akarja elkerülni végzetét, hanem inkább szorgalmasan fáradozik azon, hogy ez a végzet beteljesüljön. Milyen bölcs volt Matuzsálem, tanulni lehet tőle! Mert mikor az úr 500 éves korában figyelmeztette őt, hogy építsen házat, mert még 500 évig fog élni, Matuzsálem egyet legyintett és azt mondta: „Azért az 500 évért?” És milyen igaza volt! Hiszen már a bibliában is benne van, hogy aki a mezők liliomait ruházza stb ... íme nyugdíjam van! Ki hitte volna!? Ki hitte volna, hogy a művészet valaha nyugdíjas állás lesz, amihez nagy protekció kell, és hogy én még fogok képet eladni.

De kár volt szegény Van Gogh-nak levágnia a fülét. Ha ki tudta volna várni, mint én, vele is hasonló csodák történhettek volna. De az ember lassan megszokja ezt a csodát

117