Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Az erdélyi magyarság és az örökség

fel a Helikon vagy a népi radikálisok útját, szerepét és jelentőségét. Balogh Edgár — már idézett nyilatkozatában — így beszél az örökségről: „mi már régen túlléptünk azokon a dogmatikus egyoldalúságokon, amelyek csak a régi Korunkat jelölték meg egyedüli irodalmi forrásnak, vagy csak az Erdélyi Helikont. És ma, együtt haladva a román irodalom hasonló szintetizáló törekvéseivel, amelyek nem veszítették el a marxista mértéket, de befogadták marxista mérlegelésre az egész nagy román humanista szellemi hagyományt, mi is az emberség kifejeződését találjuk meg a két

— egymással sokszor szembenálló— irányzatban... Ha ezeket a pluralitásokat a Korunkban és az Erdélyi Helikonban egymáshoz viszonyítjuk, akkor végül is kiderül, hogy sokkal több a közösség, mindkettőben több romániai determináltság van, mint gondolnók, és nyilvánvalóan a jövőben ezzel számolni kell.”

A Korunk és az Erdélyi Helikon egymást kiegészítő szerepéről beszél Kemény János — ugyancsak idézett — nyilatkozata is. „A két folyóirat — olvassuk — sokban elütött egymástól. Nem szabad azonban megfeledkeznünk egy nagyon lényeges dologról, hogy az Erdélyi Helikon irodalmi folyórat, a Korunk elsősorban világnézeti. Az Erdélyi Helikonnak nem volt egységes világnézete. Pusztán arra törekedett, hogy minél szélesebb fronton tükrözze az irodalmat. így aztán a Korunk íróinak, például Nagy Istvánnak, Méliusz Józsefnek, Asztalos Istvánnak, Szentimrei Jenőnek számos írása jelent meg az Erdélyi Helikonban. De ez a helyzet a határon kívüliekkel is. Dsida Jenő baráti kapcsolatot ápolt József Attilával, s írást kapott tőle az Erdélyi Helikon számára. Igaz, ott van a lapban Bánffy írása is. Volt idő, mikor heves viták folytak a Korunk és az Erdélyi Helikon között, de ez nem jelenti a tisztelet és a nagyrabecsülés hiányát. Hiszen a Helikon asztalánál — amíg volt ilyen — számtalanszor ott ült Gaál Gábor és Spectator, s érdekes, emelkedett szellemű vita folyt közöttük. És az sem lényegtelen, hogy a régi Korunk munkatársai biztattak írásra a felszabadulás után.” S végül Marosi Péternek a minap megjelent irodalomtörténeti vázlata (A romániai magyar irodalom huszonöt éve. Utunk 1969. 20. sz. —24. sz.) is a következőket állapítja meg: „nálunk is mereven polarizálták a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom történetét; vagy a Korunk vagy a Helikon táborába »osztottak be« utólagosan mindenkit, semmibe se véve olyan tényeket, hogy nem mindenki tartozott ide vagy oda, illetőleg egyesek ide, majd oda is tartoztak, meg aztán az egyes táborokon belül is többféle művészi elképzelés, világnézeti, társadalmi, politikai szemlélet hatott egymásra.”

Vagyis a Korunkat és a Helikont ma már nem ellenséges „két szomszédvárnak” látja az irodalmi köztudat, hanem egymást kiegészítő, egymással hasznosan polemizáló mozgalmaknak; amelyeknek eredményeit termékeny szintézisbe tudja fogni az irodalomtörténeti tárgyilagosság, s e szintézist a magáénak — a legigazabb örökségének — érezheti az irodalmi tudat. A Korunk inkább elméleti irányával, a Helikon inkább irodalmi értékeivel járult hozzá a romániai magyarság mai öntudatához és művelődéséhez.

Természetesen nemcsak a Korunk és a Helikon öröksége került az érdeklődés reflektorfényébe, hanem más haladó irányzatok is. így éppen az elmúlt évek során — Sőni Pál tanulmányaiban — került sor az erdélyi magyar avantgárdizmus egykori mozgalmainak újraértékelésére. Az avantgárd irányzatok — főként a húszas években

— a romániai magyar szellemi életben is hatottak. A kisebb jelentőségű avantgárdköltők — Becski Andor, Antal János, Gyárfás Endre — mellett pédlául Bartalis János és Szentirmai Jenő költészete is az avantgárdista expresszionizmus hatására kereste nyelvi alakzatait. A prózaírók közül pedig Szántó Györgyre, Nagy Dánielre, Markovits Rodionra, sőt Tamási Áronra is hatottak a modern izmusok. Nos, ezeknek a hagyományoknak a felfedezése és értékelése is sürgető feladat. Annál inkább, mert a fiata96